6. rész

Elérkezett hát a hetedik, és egyben utolsó nap is. Sungmin lábát lógatva ült az ágyon, és percenként nézett fel, a falon lógó órára. A fiúk tegnapi reakcióját látva, nem sokat remélt a mai naptól. És isten igazából igazuk is van, miért akarná őt bárki is megcsókolni? Ő is csak egy tag, és van, akit jobban szeretnek nála.

Úgy vélte, hogy nem hiányozna senkinek. Wookie az idő múlásával elfelejtené őt, és boldog lehetne. Még az is lehet, hogy megtalálná helyét Yesung mellett. Igazán boldogan távozna erről a világról, ha tényleg így lenne. De erről még meg kellett bizonyosodnia.

Abban ugyan száz százalékig biztos volt, hogy hyungja vigyázni fog, az ő szeme fényére, de vajon belé is tudna szeretni? Fentről megpróbálná úgy intézni a dolgokat, hogy minden jól alakuljon, még kívánniuk se kellene, mindent megtenne értük.

Hangosan fújta ki a levegőt, még egy utolsó próbát tett, és megpróbált visszaugrani a testébe. Megint nem volt szerencséje, utolsó alkalommal se sikerült neki. Így már ezzel se próbálkozott többet.

- Bezzeg a TV-ben sikerült – puffogott.

- Sungmin-ah! Beléd már megint mi ütött? Megvesztél? Ez már az első napon se sikerült, miből gondoltad, hogy ez menni fog? – szólalt meg Yojeon a fejében.

- Nekem már mindegy, ma van az utolsó napom, akár hülyét is csinálhatok magamból.

- Hát az tény, hogy bolondot csináltál magadból, igen szórakoztató látványt nyújtottál, ahogy ezzel újra megpróbálkoztál. Feldobtad a napom! – nevetett az angyal.

- Jól van, nevess csak! Megérdemlem. Mondjuk igaz, hogy elég viccesen nézhettem ki! – ahogy ezt kimondta, maga elé képzelte saját magát, ahogy próbálkozik, egy ilyen lehetetlen dologgal. Nevetni kezdett, nem bírta abbahagyni, és már a könnyei is folytak a röhögéstől.

- Ne add fel, még ez a nap itt van neked! – szólalt meg Yojeon, miután mind a ketten kinevették magukat.

- Akkor majd találkozunk éjfélkor! – mondta Sungmin, és kedve újra szomorkássá vált.

- Nem fogunk! – bökte ki. – További szép napot, Sungmin! Lehetőleg ne ugrálj sehova, úgy sem fog sikerülni! – mondta az őrangyala, majd többet már nem jelentkezett.

Végül kiment a szobából, nem bírt ott maradni.

Kiléptem a tusolóból, magam köré csavartam a törölközőm, és kimentem a fürdőből. Vizesen csoszogtam végig a folyosón, papucsomból előszeretettel folyt ki a padlóra a víz.

- Később feltörlöm! – beszéltem magamnak.

Beléptem a szobába, felöltöztem, és vártam. Hogy mire? Azt nem tudom. Nem sokkal később dörömböltek az ajtómon. Kinyitottam, Eunhyuk állt előttem.

- Bevigyünk a kórházba? Úgyis arra megyünk Donghae-val.

- Az jó lenne, köszönöm!

Összeszedelődzködtem, és már indultunk is. Az egyik saroknál kitetettem magam, szükségem volt egy kis sétára, hogy kiszellőztessem a fejem.

Ahogy ballagtam a kórház felé, megláttam, amint Sungmin egy padon ül, és térdein támaszkodik. Amint megpillantott, felugrott, és engem figyelt. Az egyik pad mögött egy hatalmas bokor volt, így leültem oda, ő pedig követett.

Nem kezdtem el beszélgetni vele, mert akkor valószínűleg elmebetegnek néznek, és bevisznek a dili osztályra. Csendben ültem ott, és igyekeztem nem tudomást venni róla. Úgy ült ott mellettem, mint egy kisgyerek, aki elvesztette a mackóját. Megsajnáltam.

Egy jó óra múlva, felkészülten mentem be hozzá, de Sungmint ekkor már nem láttam. Reménykedve léptem be a körterembe, azt reméltem, hogy mutat majd valamilyen életjelet. Tévedtem. Ugyan abban a helyzetben feküdt, mint ahogy itt hagytam. Annyi változott a szobában, hogy kikapcsolták a tévét.

Leültem mellé, megfogtam kezét, és megszorítottam, majd beszélni kezdtem hozzá.

- Sajnálom, Sungmin, hogy eddig nem figyeltem rád, és nem jöttem hamarabb. Tudod, nagyon nehéz nekem, hogy így kell látnom téged. Nem akarlak így látni. Újra azt a mosolygós Sungmint akarom, aki mindig jó kedvű, és segítőkész. A barátom… nem, inkább a szerelmem vagy, csak ezt nem tudod. Régóta szeretlek, csak nyuszi vagyok, és nem mondtam el. Egyedül csak Yesung tudta, de ő rendes volt, és nem mondta el senki, főképp nem neked - választ remélve álltam meg kis időre, bár ennek se láttam értelmét, majd folytattam – Szeretlek, Sungmin! Mindennél jobban! Te vagy nekem az a személy, aki mindennél fontosabb nekem. Úgy gondolom, hogy melletted megtalálhatom az igaz szerelmet!

Lehajtottam a fejem, egy csókot nyomtam kézfejére, majd felálltam, de nem engedtem el kezét. Most vagy soha! Közel hajoltam sápadt arcához, végignéztem rajta. Ajka rózsaszínben tündökölt. Mély levegőt vettem, először a homlokára nyomtam egy puszit, majd orra hegyére.

Még mindig nem tudtam elképzelni, hogy ezt teszem. Erőt vettem magamon, és egyre közelebb hajoltam hozzá. Lehunytam szemeimet, majd ajkaim lassan összeértek az övével.

Miközben csókoltam őt, a többiek is megjelentek, és elképedve látták, ahogy Sungmin fölé vagyok hajolva.

- Wookie! – szólalt meg Eunhyuk, ám hangjában büszkeség csengett.

Elhúzódtam ajkaitól, sosem reméltem volna, hogy ilyen lesz az első alkalom. Mosolyra húzódott a szám, ahogy visszagondoltam puha ajkaira, majd látva, hogy semmi változás, ismét elszomorodtam. Minden hiába volt!

Sungmin mikor meglátta Wookie-t, ahogy csüggedten sétál a kórház felé, újra reménykedni kezdett. Nem mert beszélgetni vele, mert az azzal járt volna, hogy furán néznek rá az emberek, azt pedig nagyon nem akarta. Csendben ült mellette, és szótlanul várta, hogy végre történjen valami.

Amikor útnak eredt, nem ment utána. Sejtette, hogy úgy sem, fogja megtenni, nem szereti őt annyira. Aztán újra megszólalt a fejében őrangyala, aki arra kérte, hogy menjen be a testéhez. Az okát nem mondta el, ezért nem is sietett.

Lassan lépkedett felfelé a lépcsőn, mikor valami nagyon fényes vakította el, ami az ő szobájából jött. Rohanni kezdett, mert nem értette, mi folyik ott. Ahogy belépett, meglátta Wookie-t, ahogy az ő kezét szorongatja, és beszél hozzá. Majd egy puszi a kézfejére, a homlokára és végül az orrára. Itt volt az utolsó lehetőség, hogy megtegye, ám a fiú tétovázott.

Nem sok ideje maradt hátra, hiszen az idő nagyon gyorsan telt, és már késő délután volt. közelebb lépett, majd kimeredt szemekkel figyelte az eseményeket. Ekkor olyan történt, amire mindvégig várt. Wookie közelebb hajolt ajkaihoz, lehunyta a szemét, és végül megcsókolta őt. Hihetetlen boldogság járta át a testét, és nagyon boldog volt.

- Megcsókolt, tényleg megtette! Annyira szeretlek, Wookie! És nem futottunk ki az időből! Szeretlek! – lelkendezett.

Ahogy egyre hosszabb ideig csókolta, Sungmin teste megremegett, és halványulni kezdett. Végül köddé vált, és újra a saját testében találta magát.

Ahogy a többiekre néztem, hangos csipogásba kezdett a gép. Megrémültem, mindenre számítottam, de erre nem. Már éppen sírásban törtem ki, hogy életem szerelme meghalt, mikor Kangin kiáltott fel:

- Sungmin! Wookie, azonnal fordulj meg!

Szót fogadva hyungomnak, megpördültem, és ami ekkor vár, az a világ minden boldogságával felért. Sungmin egyenes rám nézett, és mosolygott, úgy ahogy régen.

Ekkor tényleg zokogni kezdtem, és a nyakához borultam. Ilyen boldognak még sose éreztem magam. Tényleg én vagyok az, aki visszahozta hozta őt.

- Megmentettelek, ezt el se hiszem! Azt hittem, hogy soha nem fogsz felébredni! Nagyon hiányoztál már, szeretlek!

- Te… vagy… az én… hősöm! – mondta ki lassan a szavakat Sungmin, és ő is hullatni kezdte könnyeit.

- Ne beszélj! Pihenj egy kicsit, rendben? – mondta neki Eunhyuk, könnyes szemekkel.

Ekkor az orvosok is beviharzottak, így kissé szűkössé vált a hely. Tanácstalanul állták körbe az ágyát, és hangos tanácskozásba kezdtek. Csoda történt!

Hátrébb léptem, hogy rendesen meg tudják figyelni. Igyekeztem nem elengedni közben, most, hogy újra visszakaptam, nem akartam elengedni. Megszorítottam a kezét, ekkor még több orvos jelent meg, így kénytelen voltam eltávolodni tőle.

Hosszas tanácskozás után, végül úgy döntöttek, hogy kivizsgálják. Mindent meg fognak nézni rajta, hiszen napokkal, sőt órákkal ezelőtt még azt mondták, hogy soha többet nem fog felébredni. De ez, meg lett cáfolva, ugyanis magához tért, méghozzá nekem köszönhetően. Milyen fantasztikus érzés.

- Mikor ébredt fel? – kérdezte egy magas, fekete hajú, fiatal orvos.

- Nem olyan régen, mikor egyikünk elment szólni, előtte nem sokkal.

- Értem, de ha nem baj, most egy kis időre elvinnénk őt. Nagyon meglepő, hogy minden jel nélkül felkelt. Furcsa.

- Persze, megértem, de vigyázzanak rá, kérem – mondtam aggódva.

- Ez csak természetes, akkor engedelmével – meghajolt előttem, majd kihúzta Sungmin kezéből a tűt, és mindenféle műszert leaggattak róla. Bejött két asszisztens, és segítettek kitolni őt innen.

Könnyes szemekkel néztem utána. Most kaptam vissza, és máris elviszik tőlem.

- Ne aggódj, Wookie! Most már minden rendben lesz! – lépett mellém Eunhyuk, és átölelt.

- Tudom, de máris elvitték tőlem, még csak most kaptam vissza! – kezdtem el sírni, és átöleltem ideiglenes leaderem derekát. Nem sokkal volt magasabb nálam, de pont annyira, hogy vállához tudjak bújni.

- Nyugodtan sírd ki magad! Szörnyűséges dolgokon mentél keresztül, megértem, hogy hogyan érzel.

- Én… mostanában csak… sírtam – hüppögtem.

- Tudom, de te ilyen vagy, Wookie!

Zokogva szorítottam leaderem derekát, mire végre kezdtem volna megnyugodni, újra belépett az orvos.

- Elfelejtettem szólni önöknek, hogy a vizsgálatok valószínűleg, ma sokáig fognak tartani, mivel elsőbbséget élvez minden osztályon. Ilyen esetekben mindig előre veszsük az olyan pácienseket, akik egy ilyen után magukhoz térnek.

- Megvárhatjuk itt? – bújtam ki Eunhyuk öleléséből.

- Persze, ha szeretné, akkor minden probléma nélkül itt maradhat. Egyébként is, ez a szoba csak az önöké. A cég, akihez tartoznak, kibérelte ezt a kórtermet, így ide más nem fog bekerülni.

- Akkor azért volt állandóan egyedül Sungmin? – kérdezte Shindong mögöttünk.

- Igen, már a kezdetektől fogva, csak az önöké volt.

- Így már minden világos – tette hozzá.

- Ha nincs több kérdésük, akkor én távozom is, és részt veszek a kivizsgálásban. Engedelmükkel! – ismét meghajolt, majd távozott.

Meghajolva köszöntünk el tőle. Most már támasz nélkül is jól voltam, erőt vettem magamon, bár még mindig fojtogatott a sírás, de visszafojtottam. Leültem, a hozzám legközelebb eső székre, és vártam.

- Biztos, hogy itt szeretnél maradni? – kérdezte tőlem Kangin.

- Ez természetes, hyung! Ha kell, napokig nem mozdulok innen!

- Jól van, Wookie! Megértünk téged, szeretnéd, hogy valaki itt maradjon veled, amíg Sungmint vissza nem hozzák? – tette fel kérdését, Eunhyuk.

- Nem kell, köszönöm szépen, megleszek egyedül. Így legalább lesz egy kis időm gondolkozni – mosolyogtam rájuk.

- Rendben, de ha bármi történik, azonnal értesíts minket, oké?

- Hát persze hyung, szólni fogok! Ígérem!

- Vigyázz magadra Wookie! – mondta Siwon, azzal mindannyian elmentek.

Néztem, ahogy a csapat többi tagja, egyesével megfordul, köszön, és távozik a szobából. Felálltam a székből, az ajtóhoz léptem, kinéztem rajta, majd halkan visszacsuktam.

Leültem arra az ágyra, amely még nem olyan régen engem szolgált. Eldőltem rajta, kezeimet a fejem alá csúsztattam, és a plafont bámultam.

El se hiszem, hogy az az ember, aki a világon mindennél többet jelent nekem, felébredt, és életben van. És ez most a legfontosabb, hogy él! – jelent meg a fejemben.

Soha életemben nem gondoltam volna ilyenre, hogy egy csók, visszahozhat bárkit is a való világban. De vajon mi történt vele? Hol volt ez idáig? Egyedül volt? Félt? Netalántán találkozott valakivel? Emlékezni fog, azokra az időkre, amíg kómában feküdt? Ezeket meg kell majd kérdeznem tőle.

Kíváncsivá tettek a dolgok, de közben furdalt is a lelkiismeret, amiért nem hittem neki. Ha hamarabb megteszem, nem kellett volna annyit szenvednie, és nekem sem, sőt senkinek. Ilyen vagyok én, egy éretlen fajankó, aki mindig csak hezitál.

Ahogy teltek a percek, és az órák, szemhéjaim kezdtek nehezekké válni, majd az álommanó is megtalált, és mély álomba merültem.