Sungmin
el se tudta mondani, hogy mennyire örült annak, hogy Wookie megcsókolta őt.
Ugyan nem így tervezte az első csókjukat, de ha már így történt, akkor ezt el
kell fogadnia. Mást úgy sem tehetett.
Ahogy
elnézte őt, ahogy nyakába borulva zokog, szemeibe összegyűltek könnyei, és ő is
sírni kezdett. Nem tudta visszatartani őket, annyira szerette ezt a fiút, és
amin keresztül ment… Nem akart gondolni ezekre, az már a múlté, a jelenlegi
helyzetben, nem foglalkozhat az azzal.
Sejtette,
hogy mi fog ebből következni, hogy újra elszakítják őket egymástól, ugyan nem
örökre, de hosszú, borzalmas órákat kell nélküle töltenie. Vajon meg fogja őt várni? Meg várja, amíg végez?
Ahogy
az orvosok bejöttek a terembe, először a vérnyomását mérték meg, majd kitolták.
Nehezen szakadt el társaitól, mindenáron velük akart tartani, elhagyni ezt az
átkozott helyet. Egyelőre ez még nem lehetséges, valószínűleg még bent tartják
egy ideig, megfigyelés alatt.
A
folyosón haladva vele, nem is tudta, hogy mire gondoljon, hallotta még
Wookie-t, ahogy sírásban tör ki, de hangok egyre csak távolodtak tőle, ahogy
haladtak. Ott akarok lenni mellette, megvigasztalni őt, átölelni, és soha többe
nem engedném el.
Az
első vizsgálati helyszín a vérvétel volt. Több ampullával levettek tőle. Ahogy ezzel végeztek, felszabadult egy hely
az EKG-n, így oda tolták. Ez a szívműködését követte, itt sem találtak semmi
problémát. Minden rendben van. Vajon, ha Wookie itt lenne, akkor is ilyen
nyugodt lennék? Valószínűleg nem, a szívem eszeveszetten kalapálna, és tuti azt
hinnék, hogy valami bajom van.
Az
ultrahang volt a következő megálló, ahol a hasüregi (máj, epehólyag, vesék,
hasnyálmirigyek, lép) és a kismedencei szerveket nézik meg.
Ennek
végeztél még egy CT vizsgálatot is csináltak rajta, a biztonság kedvéért. Segítettek neki felfeküdni a
viszonylag keskeny kis „ágyra”, és megkérték, hogy ne mozduljon. Ez a
vizsgálat, képet ad az agy,
a mellkasi és a hasi szervek, a csontok valamint az izomrendszer gyulladásos és
daganatos elváltozásairól. Bár ennek a valószínűsége elég csekély volt, de
sosem lehet tudni.
Ugyan
súlyos fej- és belső sérülései is voltak, de mikor bekerült, akkor rendesen
kivizsgálták. És, hogy ez most miért szükséges? Hogy megbizonyosodjanak arról,
hogy nincs semmi komplikáció, és nincsen olyan eget rengető baj. Hál’ istennek
mindent rendben találtak.
Egy
szemrevaló ápolónő ment vele mindenhova. Ha nem szerette volna Wookie-t,
valószínűleg ráhajtotta volna, de így ezt inkább meghagyta Siwonnak, ez neki
való. Hiszen ő már boldog, és már valaki elrabolta a szívét.
Gyorsan
elvégeztek rajta egy szemészeti vizsgálatot is, mivel a fejsérülése miatt, látási
problémái lehettek. Utána pedig a fül-orr gégészetre vitték, egy kis
rutinvizsgálatra.
Meglehetősen
furcsának találták, hogy ilyen hamar minden rendbe jött. Tegnap még úgy nézett
ki, akinek percei vannak hátra. Ehhez képest, most matt egészséges, és meg se
látszódik rajta, hogy valami is történt volna vele.
Amint
végeztek a vizsgálatokkal, visszatolták a kórtermébe. Senki sem lepődött meg
azon, hogy ott találták Wookie-t, aki éppen mélyen aludt a pótágyon. Egyedül
Sungmin volt az, aki majd kiugrott a bőréből örömében, mikor megpillantotta a
fiút.
Nem
gondolta volna, hogy itt fog maradni. Bár abban biztos volt, hogy most már az
övé, és senki nem veheti el tőle, soha, amíg ő él, és még azután is csak az övé
lesz.
Ahogy
betolták mellé, csendben maradt, nem akarta felkelteni őt. Mihelyst kimentek az
orvosok a szobából, felé fordult, és csak nézte a fiút.
Percek
teltek el így, majd bátorkodva, bal kezét kinyújtotta, és egy tincset söpört
félre Wookie arcából. Erre a fiú megmozdult, és Sungmin meglepődve kapta el a
kezét. Miután újra mozdulatlanná vált, ismételten felé nyúlt, és végigsimított
puha bőrén.
Erre
már Wookie is kinyitotta a szemét, és édesen mosolygott rá.
Még azt
se vettem észre, hogy Sungmint visszahozzák. Olyan mélyen aludtam, hogy fel sem
tűnt. De olyan aranyos volt, hogy nem keltett fel, bár azt se bántam volna, ha
megteszi.
Amint
megéreztem meleg ujjait, felpillantottam, és szembe találtam magam, gyönyörű
barna szemeivel, amint éppen arcomat fürkészték. Észrevette, hogy felkeltem, és
el akarta húzni kezét, de még idejében megakadályoztam.
Jobb
kezemet övére tettem, és nem engedtem el. Olyan jól esett így látni őt. A bőre
is újra visszanyerte eredeti színét, de ajkai még mindig halványrózsaszínben
pompáztak.
- Jól
vagy? – kérdeztem tőle, de még mindig nem engedtem el őt.
Felkönyökölt,
és megtámasztotta a fejét, majd bólintott egyet.
- Soha
jobban, Wookie! Annyira örülök, hogy itt vagy nekem! Azt hittem, hogy soha
többé nem foglak látni. Azt hittem, hogy elveszítelek – gyűltek könnycseppek a
szemébe.
- De,
itt vagyok, és soha nem hagylak el, ígérem!
- Tudom
– mondta, majd közelebb hajolt hozzám.
- Várj,
így bárki megláthat minket - azzal elengedtem kezét, felkeltem az ágyból, és az
ajtóhoz léptem. Elhúztam a függönyt, majd az ablakoknál is ugyanezt tettem –
most már senki se láthat be.
Visszamentem
az ágyhoz, lefeküdtem, és csak gyönyörködtünk egymásban.
Nem is
tudom, hogy ebben a pillanatban mihez is lett volna kedvem. Talán a nyakába
ugorni? Nem, azt biztos nem értékelné, na meg szegény biztos nagyon gyenge még.
Ahogy csodáltam gyönyörű arcát, minden megszűnt körülöttem, valószínűleg emiatt
is szerettem őt. Képes elfeledtetni velem minden gondom-bajom, pusztán a
jelenlétével. Még megszólalnia sem kellett, hiszen fülemben ott csengett,
dallamos hangja.
Azok a
szemek, amelyek ebben a percben is rám szegeződtek, teljesen elvesztem bennük.
Azok a sötétbarna, már majdnem fekete íriszek, melyek szinte a lelkemig
hatoltak. És a hangja, ami szinte simogatta füleim, mindennél többet
jelentettem nekem.
Szerettem
őt, és ezt senki nem veheti el tőlem, ő csak az enyém, és senki másé!
-
Wookie, nem szeretnél átjönni az ágyamra? Ide mellém? – törte meg a csendet
Sungmin.
-
Biztos, hogy ez jó ötlet? Inkább pihenjél, jó?
- Nem
akarok! Gyere át, légy szíves! – nézett rám a nagy szemeivel.
- Nem
is tudom…
-
Naaaaa! – kérlelt tovább, majd a kezét is kinyújtotta. Ellen kellene állnom,
ugye? Kellene, de túl erős a kísértés, most mit tegyek? Minden erőmmel azon
volta, hogy ellen tudjak állni a kísértésnek, mely folyamatosan rohamozta elmém.
És arra késztetett, hogy menjek át hozzá. – Akkor átjössz hozzám?
- Át!
De ugye, nem lesz baj belőle? – kérdeztem aggódva.
- Ne
félj, semmi baj nem fog történni – mondta, majd egyik kezét felém nyújtotta,
míg a másikkal megfogta az ágyam szélét, és megtartotta.
- Várj,
inkább leszállok, és úgy mászok át, oké?
- Nem
kell, gyere így!
- De le
fogunk esni!
- Jajj,
már Wookie, mássz már!
Ahogy
ezt kimondta, belekapaszkodtam az ágyába, összeszedtem magam, majd
elrugaszkodtam, és egyik lábammal átléptem. Aztán mély levegőt vettem, majd a
másikkal is átléptem, ekkor természetesen elvesztettem az egyensúlyom, és már
borultam volna hátra, ha nincs ott Sungmin.
Megragadta
a karom, és rántott rajtam egyet, ráestem, majd belékapaszkodtam, és ő is
szorosan karolt át. Mind a ketten nagyon meglepődtünk.
Miután
lenyugodtunk, mellé feküdtem, és a fejem a vállára hajtottam. Egyik kezével
átölelt, a másikkal pedig a fejét támasztotta meg.
- Ha
meghaltam volna, akkor mit tettél volna? – tette fel kérdését Sungmin.
- Tessék?
Ilyet ne is kérdezz! Nem akarok ilyenekről beszélni!
- De,
én szeretném tudni!
- Hát,
ha ennyire szeretnéd tudni, akkor elmondom. – Elhallgattam egy pillanatra, hogy
átrágjam magamban ezt a kérdést. – Valószínűleg egy világ zuhant volna össze
bennem, és nem tudnék nélküled élni.
- Én
nem szeretném, hogy meghalj akkor, ha egyszer én is elmegyek!
- De,
ez a veszély nem fenyeget, és ígérd meg, hogy még jó sokáig velem maradsz! –
könnybe lábadtak szemeim.
-
Ígérem, Wookie! És remélem, tudod, hogy nagyon szeretlek!
-
Tudom! – mondtam, és egy könnycsepp gördült végig arcomon.
- Ne
sírj, kérlek!
-
Sajnálom!
Szorosabban ölelt magához, és ekkor éreztem,
hogy tényleg megtaláltam azt az embert, akit a világon mindennél jobban
szeretek.