4. rész

Egész úton egy szót sem szóltam, csak bámultam ki az ablakon, és azt kívántam, hogy semmi ne történjen addig, amíg vissza nem érkezek hozzá. Minden alkalommal mikor elmentem, és magára hagytam, ürességet éreztem, mintha elhagytam volna valamit. Mire aztán rájöttem, hogy az a valami Sungmin, az az ember, akiért még az életem is képes lennék feladni, csak hogy biztonságban tudjam.

Ahogy haladtunk a stúdió felé, az ég felé néztem, nem is tudtam mit vártam, talán egy jelet vagy egy hullócsillagot, és azt kívántam volna, hogy Sungmin jöjjön rendbe, és térjen vissza közénk. Természetesen ilyenkor semmi sem történik úgy, mint ahogy azt várnánk.

Megérkeztünk, és ki lázasan, ki lomhán kezdett el készülődni. Én a második csoportba tartoztam, jelenleg annyi lélekjelenlétem nem volt, hogy rendesen be tudjam kötni a cipőmet. Szerencsétlenkedésemet látva, Eunhyuk lépett oda mellém, leguggolt, kezeimet félrelökte, és bekötötte az elegáns, fekete lakkcipőm cipőfűzőjét.

- Kérlek, szedd össze magad! Ezt nem baszogatásképpen mondom, csak jót akarok neked! Mindannyiunknak rossz érzés, hogy nem lehet most itt velünk, de ha rajtad is látják, hogy kiakadtál, akkor az ELF-ek is hasonlóképpen fognak reagálni, az pedig nem vezet semmi jóhoz. Elhiszed nekem?

Bólintottam, bár nagyon fel se fogtam a szavait, csak bámultam ki a fejemből. Minél hamarabb túl akartam esni ezen az egészen.

Mikor kimondták a csapat nevét, kezeimet tördelve lépkedtem fel a lépcsőn, majd a színpadhoz érve erőt vettem magamon. Most kivételesen nem egyesével vonultunk fel. A többiek mögött álltam meg, feltűnt nekik, hogy eltűntem, ekkor Kyuhyun és Siwon mellém léptek, és olyan közel álltak, amennyire csak lehetett. Ezzel támogattak, és vigyáztak rám, hogy Eunhyuk beszéde alatt, nehogy összeessek.

Ahogy Eunhyuk beszélt, önkéntelenül is elindultak könnyeim, ahogy végigpillantottam a csapaton, nem voltam ezzel egyedül. Helyettes leaderünk is igencsak küzdött a könnyeivel, látszódott rajta, hogy csak egy cérnaszál választja el a sírástól.

Eunhyuk hozzátette még azt is, hogy Sungmin kórházi szobájában be van kapcsolva a TV, remélve, hogy a rajongók hangja segíti őt, a gyógyulásban.

Nem is beszélt sokáig, nem akarta firtatni ezt a témát, ez mindenkinek fájdalmas emlékeket hagyott, legfőképpen nekünk.

Hunyorogva, egy röpke pillantást vetettem a közönségre, majd szemeim kikerekedtek a csodálkozástól. A látvány, ami fogadott, még jobban felborzolta a kedélyeket, és kis híján zokogásban törtem ki. Elfordítottam a fejem, nem bírtam tovább nézni, az elém elterülő valóságot

Kissé oldalasan álltam, hogy a szemszögemből kiessenek a síró ELF-ek. Ám ekkor az egész csarnok egyszerre kezdett el morajlani. Hegyezni kezdtem, hogy mit kiabálhatnak. Beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam a szavakat. A tömeg Sungmin nevét kiáltotta, és egyre hangosabbak lettek, ahogy a kezdetben - még megilletődött rajongók is -, csatlakoztak a többiekhez.

Hallva a nevét, visszafordultam feléjük, és ekkor meghallottam a többieket is, ahogy az ő nevét mondják, és könnyeikkel küszködnek. Miután befejezték, megköszöntük nekik, és egy szívecskét mutatva kezdtük el a show-t.

Nem volt olyan hosszú, mint általában szokott lenni. Pár számot énekeltünk el, és utána be is fejeződött. A végén még egyszer köszönetet mondtuk, és integetve lépkedtünk lefelé. Az ELF-ek akkor is Sungmin nevét kiabálták, csak most még mellékelve hozzátették, hogy nagyon várják vissza, és gondolni fognak rá.

Az öltözőben lerogytam a legközelebbi fotelbe, és csak gubbasztottam ott. Pokolian éreztem magam, bár szívem megtelt melegséggel, ahogy visszagondoltam a rajongóinkra. Halvány mosoly jelent meg a szám szélén.

Heechul helyet foglalt, a mellettem levő üres fotelben, és megsimogatta a fejem.

- Szeretnél ma bemenni még hozzá? – kérdezte óvatosan.

Megráztam a fejem. Nem akartam ma már zaklatni őt, no meg már későre is járt, be se engednének már hozzá. Nagyon hiányzol, Sungmin! Holnap az egész napot veled fogom tölteni, ígérem! Könnyeim ismét útnak akartak eredni, de visszatartottam őket. Most nem sírhattam, erősnek kellett látszanom, ahhoz, hogy elhiggyék a lesifotósok, hogy nem tört meg minket ez a tragédia.

Indulásra készen álltunk. Felvettem a kedvenc sapkámat, amelyet Eunhyuk hozott el nekem. Ezt még annak idején Sungmintól kaptam, születésnapomra. Az volt az első, amit egy csapattársamtól kaptam, és mindig nagyon vigyáztam rá. Az asztalomon tartottam, hogy nehogy valami baja essék. Most pedig itt van a fejem tetején, és valami fantasztikus érzés.

A kisbuszhoz sétálva fel se mertem nézni, csak egyenesen haladtam, Kyuhyun árnyékában, aki maga elé engedett, mikor elhúzták a járművünk ajtaját. Bepattantam a leghátsó ülésre, és lehajtott fejjel ültem. Siwon társult mellém, és kedvesen mosolygott rám.

Hazaérve ledobtam a cipőm az előszobában, és szó nélkül viharzottam fel a szobámba.

Reményt vesztve várt a világosságára, de mindhiába. Nem jött el hozzá senki. Még mindig a haldokló teste mellett volt, és térdeit szorította. Ajkai egyre jobban lefelé görbültek, és egy átkozott könnycsepp, ismét végiggördült arcán. A többit sikeresen visszatartotta, és ismét nem akart újra élni. Hiába volt minden, fölösleges volt látnia a rajongókat, ahogy ő érte sírtak.

Hiába küzdött minden erejével, nem akart összejönni neki semmi. Magányos volt, és nagyon egyedül érezte magát.

Ahogy telt az idő, egyre jobban befordult, és egyre jobban elhagyta magát.

- Yojeon! – kiáltotta el magát hirtelen.

- Mi a baj Sungmin? Miért szólítottál? – hallotta a fejében.

- Ide tudnál most jönnie? – ahogy ezt kimondta, már meg is jelent előtte őrangyala.

- Na, mesélj! – utasította.

- Azt hiszem… vagyis úgy gondolom, hogy ennek véget vetek, itt, és most feladom! – nyomta meg az utolsó szavakat.

- Miért akarod feladni? A hátralevő két nap bőven elég arra, hogy sikerüljön! Bízzál egy kicsit magadban, és higgyél Wookie-ban is. Adj neki még egy kis időt! Egyébként is, te hogyan reagálnál arra, ha valaki egyszer csak megjelenne álmodban, és ilyenre kérne? – vonta kérdőre védencét.

- Nem tudom, Yojeon! De nem hallgat rám, és tudom, hogy csak az álmaiban jelenhetek meg, és csak bizonyos dolgokat mondhatok el, de ezzel nem megyek semmire! Amint az ábra is mutatja, ma sem fog eljönni! – panaszkodott Sungmin.

- Az éjszaka közepén járunk, és biztos fáradt is szegény. Te nem látod, hogy min megy keresztül, de az ő őrangyala, nagyon jó barátom, és szokott mesélni róla.

- Komolyan? Mit történt vele? Jól van, ugye? Mikor ide bejön, nem igazán látom jelét annak, hogy valami baja lenne.

- Hm... Lássuk csak! Nem alszik valami sokat, és enni is alig eszik. Depressziós, és magába fordult. Rettentően sokat sír, és hiányzik neki Yesung, akivel ezeket régen megbeszélte – kezdett el fel-alá járkálni Yojeon, miközben a fejét törte.

Sungmin szemével követte a kis mozdulatsorokat.

- Szóval azért volt ilyen nyúzott? És én meg észre se vettem. Mekkora egy idióta vagyok! – rázta meg a fejét, és legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.

Ekkor megcsörrent Yojeon telefonja, majd hátat fordított neki. Megpróbálta kihallgatni a beszélgetést, de nem volt elég szemfüles ehhez. A telefonálás befejeztével, ismét Sungmin felé fordult, és szája széles mosolyra húzódott.

Sungmin kimeredt szemekkel nézett rá.

- Mire fel ez a nagy öröm? – kérdezte meglepetten.

- Van egy jó hírem a számodra! – lelkendezett Yojeon.

- Tessék? Ezt nem értem! – rázta meg a fejét.

- Most beszéltem, a mindenhatóval, és azt mondta, hogy nagyon megsajnált téged, és ezért felajánlja neked, hogy megjelenhess Wookie előtt.

- Megjelenni? Mikor? Hogy?

- Nappal, előtte, és azt kell gondolnod, hogy láthasson téged. De figyelmeztetlek, csak ő fog látni, és senki más! Hiába is próbálsz meg másoknak is könyörögni, nem fog összejönni! És még valami, továbbra se mondhatod el, hogy miért kéred erre!

- Értettem, továbbra se mondhatom el... – egy pillanatra elgondolkozott, - Tehát azt mondod, hogy látni fog engem, és nem az álmában? – csillogott a szeme Sungminnek. Örömében felugrott az ágyról, és ugrándozni kezdett.

- Igen, szóval remélem, hogy összeszeded magad, és nem adod fel! Egy világ omlana össze, ha meghalnál! Katasztrófa lenne!

- Nem fogok meghalni! – lelkendezett. – Milyen csodálatos érzés, köszönöm, nagyon szépen köszönöm!

- Ne nekem köszönd, hanem a felettesemnek! – mosolygott rá kedvesen Yojeon.

- És elmozdulhatok a testem mellől?

- Ha meg van ez a „képességed” – mutatott az ujjaival idézőjelet – akkor természetesen. De, most már ideje távoznom, hamarosan felkel a nap, és neked pedig tenned kell a dolgod! Vigyázz, azért nehogy halálra rémiszd szegényt! – közölte, majd bólintott egyet, s távozott.

Sungmin fel s alá kezdett járkálni a szobában, és azon törte a fejét, hogy hogyan is csinálja. Ha hirtelen megjelenik előtte, Wookie akár el is ájulhat. Itt jelenjek meg, vagy inkább a szobájában? Mi lenne, ha úgy tenné, hogy megjelenik még akkor, mielőtt az felkelne? Ezt tűnt a legjobb megoldásnak, így talán nem rémül meg, annyira.

Azt kell gondolnod, hogy láthasson téged – hangzottak el újra a fejében, Yojeon szavai. Egy próbát megér, lássuk sikerülni fog-e. Ahogy kigondolta, érezte, ahogy a teste megváltozik, és kellemes bizsergés járta át egész lényét.

Ideje volt hát elindulnia Wookie szobájába, de mivel is menjen? Végül is bőven volt még ideje, a fiú biztos sokáig fog aludni, már ha persze tud.

Kilépett a kórteremből, és útnak eredt. A cél közeledtéhez kapkodni kezdte a lábait, nehogy elkéssen. A ház néhány részén már égtek a lámpák, szerencséjére a fényének a szobája, még sötétben tündökölt. Megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, aztán eszébe jutott, hogy hogyan fog bejutni?

Megpróbálkozott átmenni az ajtón, és lám, sikerült neki, elvégre is, ő egy szellem. Gondolkodás nélkül az emelet felé irányította lépteit, és bár hezitált, de végül belépett azon a bizonyos ajtón.

Wookie még aludt, valószínűleg sokat forgolódhatott, mert a lepedő tiszta gyűrött volt alatta. Körbe nézett a szobában, és most, őt nap elteltével, végre otthon érezhette magát. Leült az egyik székre, és várt.

Eddig nyugodt volt, de ahogy telt az idő, kezdett ideges lenni, és a lábai is remegtek. Miközben üldögélt, kitalálta, hogy hogyan is fog megjelenni előtte, mindent kitervelt, már csak meg kellett valósítani.

Nem sok idő elteltével, Wookie is ébredezni kezdett, és nagyot nyújtózott az ágyon. Sungmin felugrott az ülőhelyéről, és az egyik sötétebb sarokba állt. Végre elérkezett az ő ideje!