7. rész

sajnos valami miatt megjelentek azok a fehér csíkok... ezért úgy tudjátok elolvasni, ha kijelölitek a szöveget!!! sajnos nem tudok vele mit csinálni :S

Sungmin el se tudta mondani, hogy mennyire örült annak, hogy Wookie megcsókolta őt. Ugyan nem így tervezte az első csókjukat, de ha már így történt, akkor ezt el kell fogadnia. Mást úgy sem tehetett.

Ahogy elnézte őt, ahogy nyakába borulva zokog, szemeibe összegyűltek könnyei, és ő is sírni kezdett. Nem tudta visszatartani őket, annyira szerette ezt a fiút, és amin keresztül ment… Nem akart gondolni ezekre, az már a múlté, a jelenlegi helyzetben, nem foglalkozhat az azzal.

Sejtette, hogy mi fog ebből következni, hogy újra elszakítják őket egymástól, ugyan nem örökre, de hosszú, borzalmas órákat kell nélküle töltenie. Vajon meg fogja őt várni? Meg várja, amíg végez?

Ahogy az orvosok bejöttek a terembe, először a vérnyomását mérték meg, majd kitolták. Nehezen szakadt el társaitól, mindenáron velük akart tartani, elhagyni ezt az átkozott helyet. Egyelőre ez még nem lehetséges, valószínűleg még bent tartják egy ideig, megfigyelés alatt.

A folyosón haladva vele, nem is tudta, hogy mire gondoljon, hallotta még Wookie-t, ahogy sírásban tör ki, de hangok egyre csak távolodtak tőle, ahogy haladtak. Ott akarok lenni mellette, megvigasztalni őt, átölelni, és soha többe nem engedném el.

Az első vizsgálati helyszín a vérvétel volt. Több ampullával levettek tőle. Ahogy ezzel végeztek, felszabadult egy hely az EKG-n, így oda tolták. Ez a szívműködését követte, itt sem találtak semmi problémát. Minden rendben van. Vajon, ha Wookie itt lenne, akkor is ilyen nyugodt lennék? Valószínűleg nem, a szívem eszeveszetten kalapálna, és tuti azt hinnék, hogy valami bajom van.

Az ultrahang volt a következő megálló, ahol a hasüregi (máj, epehólyag, vesék, hasnyálmirigyek, lép) és a kismedencei szerveket nézik meg.

Ennek végeztél még egy CT vizsgálatot is csináltak rajta, a biztonság kedvéért. Segítettek neki felfeküdni a viszonylag keskeny kis „ágyra”, és megkérték, hogy ne mozduljon. Ez a vizsgálat, képet ad az agy, a mellkasi és a hasi szervek, a csontok valamint az izomrendszer gyulladásos és daganatos elváltozásairól. Bár ennek a valószínűsége elég csekély volt, de sosem lehet tudni.

Ugyan súlyos fej- és belső sérülései is voltak, de mikor bekerült, akkor rendesen kivizsgálták. És, hogy ez most miért szükséges? Hogy megbizonyosodjanak arról, hogy nincs semmi komplikáció, és nincsen olyan eget rengető baj. Hál’ istennek mindent rendben találtak.

Egy szemrevaló ápolónő ment vele mindenhova. Ha nem szerette volna Wookie-t, valószínűleg ráhajtotta volna, de így ezt inkább meghagyta Siwonnak, ez neki való. Hiszen ő már boldog, és már valaki elrabolta a szívét.

Gyorsan elvégeztek rajta egy szemészeti vizsgálatot is, mivel a fejsérülése miatt, látási problémái lehettek. Utána pedig a fül-orr gégészetre vitték, egy kis rutinvizsgálatra.

Meglehetősen furcsának találták, hogy ilyen hamar minden rendbe jött. Tegnap még úgy nézett ki, akinek percei vannak hátra. Ehhez képest, most matt egészséges, és meg se látszódik rajta, hogy valami is történt volna vele.

Amint végeztek a vizsgálatokkal, visszatolták a kórtermébe. Senki sem lepődött meg azon, hogy ott találták Wookie-t, aki éppen mélyen aludt a pótágyon. Egyedül Sungmin volt az, aki majd kiugrott a bőréből örömében, mikor megpillantotta a fiút.

Nem gondolta volna, hogy itt fog maradni. Bár abban biztos volt, hogy most már az övé, és senki nem veheti el tőle, soha, amíg ő él, és még azután is csak az övé lesz.

Ahogy betolták mellé, csendben maradt, nem akarta felkelteni őt. Mihelyst kimentek az orvosok a szobából, felé fordult, és csak nézte a fiút.

Percek teltek el így, majd bátorkodva, bal kezét kinyújtotta, és egy tincset söpört félre Wookie arcából. Erre a fiú megmozdult, és Sungmin meglepődve kapta el a kezét. Miután újra mozdulatlanná vált, ismételten felé nyúlt, és végigsimított puha bőrén.

Erre már Wookie is kinyitotta a szemét, és édesen mosolygott rá.

Még azt se vettem észre, hogy Sungmint visszahozzák. Olyan mélyen aludtam, hogy fel sem tűnt. De olyan aranyos volt, hogy nem keltett fel, bár azt se bántam volna, ha megteszi.

Amint megéreztem meleg ujjait, felpillantottam, és szembe találtam magam, gyönyörű barna szemeivel, amint éppen arcomat fürkészték. Észrevette, hogy felkeltem, és el akarta húzni kezét, de még idejében megakadályoztam.

Jobb kezemet övére tettem, és nem engedtem el. Olyan jól esett így látni őt. A bőre is újra visszanyerte eredeti színét, de ajkai még mindig halványrózsaszínben pompáztak.

- Jól vagy? – kérdeztem tőle, de még mindig nem engedtem el őt.

Felkönyökölt, és megtámasztotta a fejét, majd bólintott egyet.

- Soha jobban, Wookie! Annyira örülök, hogy itt vagy nekem! Azt hittem, hogy soha többé nem foglak látni. Azt hittem, hogy elveszítelek – gyűltek könnycseppek a szemébe.

- De, itt vagyok, és soha nem hagylak el, ígérem!

- Tudom – mondta, majd közelebb hajolt hozzám.

- Várj, így bárki megláthat minket - azzal elengedtem kezét, felkeltem az ágyból, és az ajtóhoz léptem. Elhúztam a függönyt, majd az ablakoknál is ugyanezt tettem – most már senki se láthat be.

Visszamentem az ágyhoz, lefeküdtem, és csak gyönyörködtünk egymásban.

Nem is tudom, hogy ebben a pillanatban mihez is lett volna kedvem. Talán a nyakába ugorni? Nem, azt biztos nem értékelné, na meg szegény biztos nagyon gyenge még. Ahogy csodáltam gyönyörű arcát, minden megszűnt körülöttem, valószínűleg emiatt is szerettem őt. Képes elfeledtetni velem minden gondom-bajom, pusztán a jelenlétével. Még megszólalnia sem kellett, hiszen fülemben ott csengett, dallamos hangja.

Azok a szemek, amelyek ebben a percben is rám szegeződtek, teljesen elvesztem bennük. Azok a sötétbarna, már majdnem fekete íriszek, melyek szinte a lelkemig hatoltak. És a hangja, ami szinte simogatta füleim, mindennél többet jelentettem nekem.

Szerettem őt, és ezt senki nem veheti el tőlem, ő csak az enyém, és senki másé!

- Wookie, nem szeretnél átjönni az ágyamra? Ide mellém? – törte meg a csendet Sungmin.

- Biztos, hogy ez jó ötlet? Inkább pihenjél, jó?

- Nem akarok! Gyere át, légy szíves! – nézett rám a nagy szemeivel.

- Nem is tudom…

- Naaaaa! – kérlelt tovább, majd a kezét is kinyújtotta. Ellen kellene állnom, ugye? Kellene, de túl erős a kísértés, most mit tegyek? Minden erőmmel azon volta, hogy ellen tudjak állni a kísértésnek, mely folyamatosan rohamozta elmém. És arra késztetett, hogy menjek át hozzá. – Akkor átjössz hozzám?

- Át! De ugye, nem lesz baj belőle? – kérdeztem aggódva.

- Ne félj, semmi baj nem fog történni – mondta, majd egyik kezét felém nyújtotta, míg a másikkal megfogta az ágyam szélét, és megtartotta.

- Várj, inkább leszállok, és úgy mászok át, oké?

- Nem kell, gyere így!

- De le fogunk esni!

- Jajj, már Wookie, mássz már!

Ahogy ezt kimondta, belekapaszkodtam az ágyába, összeszedtem magam, majd elrugaszkodtam, és egyik lábammal átléptem. Aztán mély levegőt vettem, majd a másikkal is átléptem, ekkor természetesen elvesztettem az egyensúlyom, és már borultam volna hátra, ha nincs ott Sungmin.

Megragadta a karom, és rántott rajtam egyet, ráestem, majd belékapaszkodtam, és ő is szorosan karolt át. Mind a ketten nagyon meglepődtünk.

Miután lenyugodtunk, mellé feküdtem, és a fejem a vállára hajtottam. Egyik kezével átölelt, a másikkal pedig a fejét támasztotta meg.

- Ha meghaltam volna, akkor mit tettél volna? – tette fel kérdését Sungmin.

- Tessék? Ilyet ne is kérdezz! Nem akarok ilyenekről beszélni!

- De, én szeretném tudni!

- Hát, ha ennyire szeretnéd tudni, akkor elmondom. – Elhallgattam egy pillanatra, hogy átrágjam magamban ezt a kérdést. – Valószínűleg egy világ zuhant volna össze bennem, és nem tudnék nélküled élni.

- Én nem szeretném, hogy meghalj akkor, ha egyszer én is elmegyek!

- De, ez a veszély nem fenyeget, és ígérd meg, hogy még jó sokáig velem maradsz! – könnybe lábadtak szemeim.

- Ígérem, Wookie! És remélem, tudod, hogy nagyon szeretlek!

- Tudom! – mondtam, és egy könnycsepp gördült végig arcomon.

- Ne sírj, kérlek!

- Sajnálom!

Szorosabban ölelt magához, és ekkor éreztem, hogy tényleg megtaláltam azt az embert, akit a világon mindennél jobban szeretek.

6. rész

Elérkezett hát a hetedik, és egyben utolsó nap is. Sungmin lábát lógatva ült az ágyon, és percenként nézett fel, a falon lógó órára. A fiúk tegnapi reakcióját látva, nem sokat remélt a mai naptól. És isten igazából igazuk is van, miért akarná őt bárki is megcsókolni? Ő is csak egy tag, és van, akit jobban szeretnek nála.

Úgy vélte, hogy nem hiányozna senkinek. Wookie az idő múlásával elfelejtené őt, és boldog lehetne. Még az is lehet, hogy megtalálná helyét Yesung mellett. Igazán boldogan távozna erről a világról, ha tényleg így lenne. De erről még meg kellett bizonyosodnia.

Abban ugyan száz százalékig biztos volt, hogy hyungja vigyázni fog, az ő szeme fényére, de vajon belé is tudna szeretni? Fentről megpróbálná úgy intézni a dolgokat, hogy minden jól alakuljon, még kívánniuk se kellene, mindent megtenne értük.

Hangosan fújta ki a levegőt, még egy utolsó próbát tett, és megpróbált visszaugrani a testébe. Megint nem volt szerencséje, utolsó alkalommal se sikerült neki. Így már ezzel se próbálkozott többet.

- Bezzeg a TV-ben sikerült – puffogott.

- Sungmin-ah! Beléd már megint mi ütött? Megvesztél? Ez már az első napon se sikerült, miből gondoltad, hogy ez menni fog? – szólalt meg Yojeon a fejében.

- Nekem már mindegy, ma van az utolsó napom, akár hülyét is csinálhatok magamból.

- Hát az tény, hogy bolondot csináltál magadból, igen szórakoztató látványt nyújtottál, ahogy ezzel újra megpróbálkoztál. Feldobtad a napom! – nevetett az angyal.

- Jól van, nevess csak! Megérdemlem. Mondjuk igaz, hogy elég viccesen nézhettem ki! – ahogy ezt kimondta, maga elé képzelte saját magát, ahogy próbálkozik, egy ilyen lehetetlen dologgal. Nevetni kezdett, nem bírta abbahagyni, és már a könnyei is folytak a röhögéstől.

- Ne add fel, még ez a nap itt van neked! – szólalt meg Yojeon, miután mind a ketten kinevették magukat.

- Akkor majd találkozunk éjfélkor! – mondta Sungmin, és kedve újra szomorkássá vált.

- Nem fogunk! – bökte ki. – További szép napot, Sungmin! Lehetőleg ne ugrálj sehova, úgy sem fog sikerülni! – mondta az őrangyala, majd többet már nem jelentkezett.

Végül kiment a szobából, nem bírt ott maradni.

Kiléptem a tusolóból, magam köré csavartam a törölközőm, és kimentem a fürdőből. Vizesen csoszogtam végig a folyosón, papucsomból előszeretettel folyt ki a padlóra a víz.

- Később feltörlöm! – beszéltem magamnak.

Beléptem a szobába, felöltöztem, és vártam. Hogy mire? Azt nem tudom. Nem sokkal később dörömböltek az ajtómon. Kinyitottam, Eunhyuk állt előttem.

- Bevigyünk a kórházba? Úgyis arra megyünk Donghae-val.

- Az jó lenne, köszönöm!

Összeszedelődzködtem, és már indultunk is. Az egyik saroknál kitetettem magam, szükségem volt egy kis sétára, hogy kiszellőztessem a fejem.

Ahogy ballagtam a kórház felé, megláttam, amint Sungmin egy padon ül, és térdein támaszkodik. Amint megpillantott, felugrott, és engem figyelt. Az egyik pad mögött egy hatalmas bokor volt, így leültem oda, ő pedig követett.

Nem kezdtem el beszélgetni vele, mert akkor valószínűleg elmebetegnek néznek, és bevisznek a dili osztályra. Csendben ültem ott, és igyekeztem nem tudomást venni róla. Úgy ült ott mellettem, mint egy kisgyerek, aki elvesztette a mackóját. Megsajnáltam.

Egy jó óra múlva, felkészülten mentem be hozzá, de Sungmint ekkor már nem láttam. Reménykedve léptem be a körterembe, azt reméltem, hogy mutat majd valamilyen életjelet. Tévedtem. Ugyan abban a helyzetben feküdt, mint ahogy itt hagytam. Annyi változott a szobában, hogy kikapcsolták a tévét.

Leültem mellé, megfogtam kezét, és megszorítottam, majd beszélni kezdtem hozzá.

- Sajnálom, Sungmin, hogy eddig nem figyeltem rád, és nem jöttem hamarabb. Tudod, nagyon nehéz nekem, hogy így kell látnom téged. Nem akarlak így látni. Újra azt a mosolygós Sungmint akarom, aki mindig jó kedvű, és segítőkész. A barátom… nem, inkább a szerelmem vagy, csak ezt nem tudod. Régóta szeretlek, csak nyuszi vagyok, és nem mondtam el. Egyedül csak Yesung tudta, de ő rendes volt, és nem mondta el senki, főképp nem neked - választ remélve álltam meg kis időre, bár ennek se láttam értelmét, majd folytattam – Szeretlek, Sungmin! Mindennél jobban! Te vagy nekem az a személy, aki mindennél fontosabb nekem. Úgy gondolom, hogy melletted megtalálhatom az igaz szerelmet!

Lehajtottam a fejem, egy csókot nyomtam kézfejére, majd felálltam, de nem engedtem el kezét. Most vagy soha! Közel hajoltam sápadt arcához, végignéztem rajta. Ajka rózsaszínben tündökölt. Mély levegőt vettem, először a homlokára nyomtam egy puszit, majd orra hegyére.

Még mindig nem tudtam elképzelni, hogy ezt teszem. Erőt vettem magamon, és egyre közelebb hajoltam hozzá. Lehunytam szemeimet, majd ajkaim lassan összeértek az övével.

Miközben csókoltam őt, a többiek is megjelentek, és elképedve látták, ahogy Sungmin fölé vagyok hajolva.

- Wookie! – szólalt meg Eunhyuk, ám hangjában büszkeség csengett.

Elhúzódtam ajkaitól, sosem reméltem volna, hogy ilyen lesz az első alkalom. Mosolyra húzódott a szám, ahogy visszagondoltam puha ajkaira, majd látva, hogy semmi változás, ismét elszomorodtam. Minden hiába volt!

Sungmin mikor meglátta Wookie-t, ahogy csüggedten sétál a kórház felé, újra reménykedni kezdett. Nem mert beszélgetni vele, mert az azzal járt volna, hogy furán néznek rá az emberek, azt pedig nagyon nem akarta. Csendben ült mellette, és szótlanul várta, hogy végre történjen valami.

Amikor útnak eredt, nem ment utána. Sejtette, hogy úgy sem, fogja megtenni, nem szereti őt annyira. Aztán újra megszólalt a fejében őrangyala, aki arra kérte, hogy menjen be a testéhez. Az okát nem mondta el, ezért nem is sietett.

Lassan lépkedett felfelé a lépcsőn, mikor valami nagyon fényes vakította el, ami az ő szobájából jött. Rohanni kezdett, mert nem értette, mi folyik ott. Ahogy belépett, meglátta Wookie-t, ahogy az ő kezét szorongatja, és beszél hozzá. Majd egy puszi a kézfejére, a homlokára és végül az orrára. Itt volt az utolsó lehetőség, hogy megtegye, ám a fiú tétovázott.

Nem sok ideje maradt hátra, hiszen az idő nagyon gyorsan telt, és már késő délután volt. közelebb lépett, majd kimeredt szemekkel figyelte az eseményeket. Ekkor olyan történt, amire mindvégig várt. Wookie közelebb hajolt ajkaihoz, lehunyta a szemét, és végül megcsókolta őt. Hihetetlen boldogság járta át a testét, és nagyon boldog volt.

- Megcsókolt, tényleg megtette! Annyira szeretlek, Wookie! És nem futottunk ki az időből! Szeretlek! – lelkendezett.

Ahogy egyre hosszabb ideig csókolta, Sungmin teste megremegett, és halványulni kezdett. Végül köddé vált, és újra a saját testében találta magát.

Ahogy a többiekre néztem, hangos csipogásba kezdett a gép. Megrémültem, mindenre számítottam, de erre nem. Már éppen sírásban törtem ki, hogy életem szerelme meghalt, mikor Kangin kiáltott fel:

- Sungmin! Wookie, azonnal fordulj meg!

Szót fogadva hyungomnak, megpördültem, és ami ekkor vár, az a világ minden boldogságával felért. Sungmin egyenes rám nézett, és mosolygott, úgy ahogy régen.

Ekkor tényleg zokogni kezdtem, és a nyakához borultam. Ilyen boldognak még sose éreztem magam. Tényleg én vagyok az, aki visszahozta hozta őt.

- Megmentettelek, ezt el se hiszem! Azt hittem, hogy soha nem fogsz felébredni! Nagyon hiányoztál már, szeretlek!

- Te… vagy… az én… hősöm! – mondta ki lassan a szavakat Sungmin, és ő is hullatni kezdte könnyeit.

- Ne beszélj! Pihenj egy kicsit, rendben? – mondta neki Eunhyuk, könnyes szemekkel.

Ekkor az orvosok is beviharzottak, így kissé szűkössé vált a hely. Tanácstalanul állták körbe az ágyát, és hangos tanácskozásba kezdtek. Csoda történt!

Hátrébb léptem, hogy rendesen meg tudják figyelni. Igyekeztem nem elengedni közben, most, hogy újra visszakaptam, nem akartam elengedni. Megszorítottam a kezét, ekkor még több orvos jelent meg, így kénytelen voltam eltávolodni tőle.

Hosszas tanácskozás után, végül úgy döntöttek, hogy kivizsgálják. Mindent meg fognak nézni rajta, hiszen napokkal, sőt órákkal ezelőtt még azt mondták, hogy soha többet nem fog felébredni. De ez, meg lett cáfolva, ugyanis magához tért, méghozzá nekem köszönhetően. Milyen fantasztikus érzés.

- Mikor ébredt fel? – kérdezte egy magas, fekete hajú, fiatal orvos.

- Nem olyan régen, mikor egyikünk elment szólni, előtte nem sokkal.

- Értem, de ha nem baj, most egy kis időre elvinnénk őt. Nagyon meglepő, hogy minden jel nélkül felkelt. Furcsa.

- Persze, megértem, de vigyázzanak rá, kérem – mondtam aggódva.

- Ez csak természetes, akkor engedelmével – meghajolt előttem, majd kihúzta Sungmin kezéből a tűt, és mindenféle műszert leaggattak róla. Bejött két asszisztens, és segítettek kitolni őt innen.

Könnyes szemekkel néztem utána. Most kaptam vissza, és máris elviszik tőlem.

- Ne aggódj, Wookie! Most már minden rendben lesz! – lépett mellém Eunhyuk, és átölelt.

- Tudom, de máris elvitték tőlem, még csak most kaptam vissza! – kezdtem el sírni, és átöleltem ideiglenes leaderem derekát. Nem sokkal volt magasabb nálam, de pont annyira, hogy vállához tudjak bújni.

- Nyugodtan sírd ki magad! Szörnyűséges dolgokon mentél keresztül, megértem, hogy hogyan érzel.

- Én… mostanában csak… sírtam – hüppögtem.

- Tudom, de te ilyen vagy, Wookie!

Zokogva szorítottam leaderem derekát, mire végre kezdtem volna megnyugodni, újra belépett az orvos.

- Elfelejtettem szólni önöknek, hogy a vizsgálatok valószínűleg, ma sokáig fognak tartani, mivel elsőbbséget élvez minden osztályon. Ilyen esetekben mindig előre veszsük az olyan pácienseket, akik egy ilyen után magukhoz térnek.

- Megvárhatjuk itt? – bújtam ki Eunhyuk öleléséből.

- Persze, ha szeretné, akkor minden probléma nélkül itt maradhat. Egyébként is, ez a szoba csak az önöké. A cég, akihez tartoznak, kibérelte ezt a kórtermet, így ide más nem fog bekerülni.

- Akkor azért volt állandóan egyedül Sungmin? – kérdezte Shindong mögöttünk.

- Igen, már a kezdetektől fogva, csak az önöké volt.

- Így már minden világos – tette hozzá.

- Ha nincs több kérdésük, akkor én távozom is, és részt veszek a kivizsgálásban. Engedelmükkel! – ismét meghajolt, majd távozott.

Meghajolva köszöntünk el tőle. Most már támasz nélkül is jól voltam, erőt vettem magamon, bár még mindig fojtogatott a sírás, de visszafojtottam. Leültem, a hozzám legközelebb eső székre, és vártam.

- Biztos, hogy itt szeretnél maradni? – kérdezte tőlem Kangin.

- Ez természetes, hyung! Ha kell, napokig nem mozdulok innen!

- Jól van, Wookie! Megértünk téged, szeretnéd, hogy valaki itt maradjon veled, amíg Sungmint vissza nem hozzák? – tette fel kérdését, Eunhyuk.

- Nem kell, köszönöm szépen, megleszek egyedül. Így legalább lesz egy kis időm gondolkozni – mosolyogtam rájuk.

- Rendben, de ha bármi történik, azonnal értesíts minket, oké?

- Hát persze hyung, szólni fogok! Ígérem!

- Vigyázz magadra Wookie! – mondta Siwon, azzal mindannyian elmentek.

Néztem, ahogy a csapat többi tagja, egyesével megfordul, köszön, és távozik a szobából. Felálltam a székből, az ajtóhoz léptem, kinéztem rajta, majd halkan visszacsuktam.

Leültem arra az ágyra, amely még nem olyan régen engem szolgált. Eldőltem rajta, kezeimet a fejem alá csúsztattam, és a plafont bámultam.

El se hiszem, hogy az az ember, aki a világon mindennél többet jelent nekem, felébredt, és életben van. És ez most a legfontosabb, hogy él! – jelent meg a fejemben.

Soha életemben nem gondoltam volna ilyenre, hogy egy csók, visszahozhat bárkit is a való világban. De vajon mi történt vele? Hol volt ez idáig? Egyedül volt? Félt? Netalántán találkozott valakivel? Emlékezni fog, azokra az időkre, amíg kómában feküdt? Ezeket meg kell majd kérdeznem tőle.

Kíváncsivá tettek a dolgok, de közben furdalt is a lelkiismeret, amiért nem hittem neki. Ha hamarabb megteszem, nem kellett volna annyit szenvednie, és nekem sem, sőt senkinek. Ilyen vagyok én, egy éretlen fajankó, aki mindig csak hezitál.

Ahogy teltek a percek, és az órák, szemhéjaim kezdtek nehezekké válni, majd az álommanó is megtalált, és mély álomba merültem.

5. rész

Másnap reggel szörnyen keltem fel, mindenem fájt, de legfőképpen a szívem sajgott. A lepedő borzalmasan nyomta a hátamat, és ahogy az órára pillantottam, konstatáltam, hogy megint nem aludtam valami sokat.

Felültem, és kinyújtottam elgémberedett testem. Majd szemem sarkából, mintha valamit megpillantottam volna az egyik sarokban. Megdörzsöltem a szemeimet, de még így is homályos volt minden. Megvontam a vállam, és nem törődtem vele, ám ekkor olyan történt, ami eddigi életem során, még sose. Megszólalt a fal, vagyis azt hittem. A hang ismerős volt, de oly kevés alvás után, nem igazán tudtam hova tenni.

- Ígérd meg, hogy nem fogsz elájulni, és ne akadsz ki!

- I… igér… igérem – dadogtam, de nem voltam benne biztos, hogy ezek nem fognak megtörténni.

Ekkor Sungmin lépett elő az árnyékból, szám elé kaptam a kezem, és igyekeztem egy sikítást visszafojtani. Szemeim elkerekedtek a látványtól, hiszen láttam őt, azt az embert, akit olyannyira szerettem.

Megnyugodtam, vagyis látszólag, belülről viszont, még mindig majd szétvetett az ideg. Lassan lehúztam magamról a takarót, és az ágy szélére ültem. Belebújtam a papucsomba, felálltam, és felé indultam. Fél méterre megálltam tőle, és kinyújtottam a kezem. Meg akartam érinteni őt.

Ahogy kezem felé nyúlt, úgy lépkedtem tovább, amikor pedig elértem őt, és meg akartam érinteni arcát, kezem átsiklott rajta. Megint szám elé kaptam a kezem, és nem akartam hinni a szememnek. Végül mindkét karom magam mellé ejtettem, és tátott szájjal bámultam rá.

- Ez hogy lehetséges? Miért látlak téged, amikor te a kórházban vagy? És miért nem tudlak megérinteni? – buktak ki belőlem a kérdések.

- Szellem vagyok, Wookie!

- Tessék? Ez azt jelenti, hogy meghaltál? – kaptam hirtelen hisztérikus rohamot, majd ahogy ebbe belegondoltam, sírni kezdtem. Az lehetetlen, nem halhatott meg, tegnap még viszonylag rendben volt, most meg itt van előttem. Ez lehetetlen!

- Nem, csak van egy elintézetlen dolgom, azért vagyok itt! És a te segítségedet kérem! – lépett közelebb hozzám. Kicsit megnyugodtam, mikor meghallottam, hogy még nem halt meg.

- Pont az enyémet? És miről beszélsz, elintézetlen dolog? Nem értem!

- Nem mondhatok ennél többet, de annyit kérek tőled, hogy csókolj meg! Többet nem kérek!

- De hogy csókoljalak meg, amikor még megérinteni se tudlak. Lehetetlent kérsz tőlem, Sungmin!

- Mindig is ilyen kis aranyos voltál – mosolyodott el. – Nem a mostani énemet kell, hanem azt, aki éppen a kórházban van, és magatehetetlenül fekszik – ahogy kimondta az utolsó szavakat, szemei csillogni kezdtek, majd egy könnycsepp gördült végig gyönyörű arcán.

- Nem hiszek neked! Te is biztos csak az agyam szüleménye vagy! Hagyj engem békén! – kiáltottam, és egyre jobban összezavarodtam. Úgy, ahogy voltam, kirohantam a szobából, és azt se tudtam, hogy hova menjek. Sungmin szomorú szemekkel nézett utánam.

A legközelebbi szobába rohantam, és kopogás nélkül rontottam be oda. Kangin éppen az ágyán feküdt, és a laptopját nyomkodta.

- Mi a baj, Wookie? Mi történt? Megint nem aludtál jól? Olyan sápadt vagy! – kapta fel a fejét, mikor lihegve álltam meg az ajtóban.

- Hyung, azt hiszem, hogy nekem elment az eszem!

- Miért mondod ezt? – ült fel, majd megveregette maga mellett az ágyat, hogy üljek le.

Nem tétováztam sokáig, lábaim amúgy is már kezdtek összecsuklani. Lehuppantam mellé, és tenyerembe temettem az arcom.

- Ma reggel, mikor felkeltem, megláttam valakit az egyik sarokban, és az a valaki, Sungmin volt. És beszélt hozzám, és megpróbáltam megérinteni, de nem tudtam. Azt állította, hogy ő egy szellem!

- Szellemek nem léteznek, Wookie! Biztos csak álmodtál!

- Nem, hyung. Azt is mondta, hogy menjek be hozzá, és csókoljam meg! Meg valami befejezetlen dologról beszélt. Az egész olyan hihetetlen – kezdtek el potyogni a könnyeim.

- Nyugodj meg, biztos csak azért vagy ilyen, mert nem aludtál mostanában – kezdte le dörzsölni a hátam. - Kimerült vagy, és az elméd játszik veled. Gyere, dőlj le itt egy kicsit. Nem megyek el sehova, rendben?

Bólintottam, majd lerúgtam papucsaim, és elterültem mellette. Hamar álomba merültem, de rémálmok gyötörtek. Egy kis szigeten voltam, és több száz Sungmin jelent meg előttem, és mind azt kérték tőlem, hogy csókoljam meg őket. Féltem, és csak szaladtam, de az út nem fogyott el alattam, nem haladtam semerre. Egy helyben futottam, és a tömeg egyre közeledett felém.

Ekkor felriadtam, levegő után kapkodtam, és tiszta veríték voltam.

- Jól vagy? – kérdezte Kangin. – Rúgkapáltál, miközben aludtál, ezért bökdöstelek meg! Ne haragudj.

- Semmi baj, nagyon rosszat álmodtam!

- Meséld el! Hátha megkönnyebbülsz egy kicsit.

Röviden összefoglaltam a korábbi eseményeket, addig ő csendben figyelt, néha még hümmögött is mellé. Mondandóm befejeztével, kiveséztük ezt a témát, és alaposan átbeszéltük a dolgokat.

Nem akartam bemenni Sungminhoz, képtelen voltam rá azok után, ami reggel történt. Felváltva ültem a saját szobámba, és Kanginéban. Egész áldott nap semmit sem csináltam, éppen egymagam voltam, mikor megcsörrent a telefonom.

- Yesung-ah! – kiabáltam bele a készülékbe!

- Wookie, megkaptam a leveled, ugye jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Nem hyung, nem vagyok jól. Kezdek bedilizni, nem bírom már tovább!

- Ne add fel, kérlek! Tudom, hogy erős vagy, és ki fogod bírni, amíg Sungmin magához nem tér.

- Én ebben nem vagyok olyan biztos! – mondtam lehangoltan.

- Én hiszek benned, és hamarosan kimehetek az egyik hétvégén, és akkor elmegyek hozzád, rendben?

- Rendben, de melyik hétvégén lesz?

- Azt még pontosan nem tudom! Hamarosan, jó?

- Értem. De hyung, ígérd meg, hogy neked semmi bajod nem lesz, oké?

- Ígérem, Wookie. Vigyázni fogok magamra! Ne aggódj miattam, rendben? De most le kell tennem, nagyon vigyázz magadra, és ne add fel! Hamarosan találkozunk!

- Yesung-ah! Nagyon hiányzol! Vigyázz magadra!

- Te is nagyon hiányzol, légy jó! – mondta, és a telefon elnémult.

Visszatettem a helyére, és kissé ugrándozva mentem át Kanginhoz. Elmeséltem neki, hogy most beszéltem Yesunggal, és olyan jó érzés volt hallani a hangját.

A délután borzasztó lassan telt el.

Kiültem az ablakomba, és Sungmin szavain agyaltam. Egyre jobban hajlottam afelé, hogy megteszem, de nem volt merszem hozzá. Küzdöttem az ellen, hogy ma bemenjek, nem akartam még rosszabbá fordítani a helyzetem.

Hiába üvöltött és bizsergett minden porcikám, megpróbáltam ellenállni, muszáj volt. Így inkább lementem a nappaliba, a többiekhez, és megpróbáltam elterelni a figyelmem.

Meglepődtek, mikor megláttak az ajtóban, és szentül állították, hogy úgy nézek ki, mint egy élőhalott. Szemeim alatt sötét karikák húzódtak, bőröm színe sápadt, és élettelen volt. De legalább jót mulattak rajtam, és nem kérdezősködtek fölöslegesen. A kedvem is javulófélben volt, nem éreztem magam egyedül.

Ahogy viszont kezdett beesteledni, a hangulatom is egyszerre tűnt el a nappal, és vált borússá. A fiúk lassan szállingóztak a szobájukba, és nyugovóra tértek. Kangin felajánlotta, hogy aludjak nála. Örömmel fogadtam el ezt a szívességet, de előtte még visszamentem a szobámba, hogy összeszedelődzködjek.

Ahogy beléptem az ajtón, és hátat fordítottam neki, megint meghallottam Sungmin hangját.

- Kérlek, Wookie! Tudom, hogy szeretsz engem! Tisztában vagyok azzal is, hogy ez nehéz számodra!

- Minden erőmmel azon vagyok, hogy kitartsak melletted! De amit kérsz tőlem, az sok, irtózatosan sok!

- Tudom! De nekem te fontos vagy! És pár nappal ezelőtt, a balesetem előtt, hozzád indultam. El akartam neked mondani, hogy mennyire szeretlek! De nem volt bátorságom megtenni!

Ekkor ránéztem, és szemeiben újra megjelentek a könnyek, ahogy visszagondolt a múltba.

- Nekem sem volt bátorságom hozzá! – most már talán elhittem, hogy nem őrültem meg még teljesen.

- Arra is emlékszem, hogy kinéztél az ajtón, de én nyuszi módjára behúztam fülem, s farkam, és elmentem. Ostoba voltam, hogy akkor nem fordultam meg!

- Igen, az voltál! Mert ha akkor megteszed, és még egy kicsit itt maradsz velem, nem kerülsz ebbe az állapotba! – mondtam, majd be akartam fejezni ezt a beszélgetést. Felpakoltam a cuccom, és távoztam.

Bekopogtattam a szomszédba, beléptem, és a földre dobtam a ruháimat. Ekkor úgy éreztem, hogy beszélnem kell Eunhyukkal.

Elmentem hát hozzá, és kikértem a véleményét.

- Beszélhetnénk? – dugtam be a fejem a szobába.

- Persze, gyere csak be! – intett befelé. – Nem baj, ha Donghae is itt marad?

Megráztam a fejem, és leültem melléjük.

- Nos, arról lenne szó… – kezdtem bele – hogy Sungmin teljes valójában megjelent előttem, és arra kért, hogy csókoljam meg!

- Azt mondod, hogy láttad őt szellemként? – kérdezte Donghae.

- Igen, eleinte az álmaimban jelent meg, de most fényes nappal, láttam őt. Hiába próbáltam megérinteni, nem bírtam, kezem átsiklott rajta.

- Akkor most már biztos, hogy egy szellem! – tette hozzá Eunhyuk. – És mit mondott még?

- Azt, hogy menjek el hozzá, és… - elhallgattam egy pillanatra – csókoljam meg.

Mind a ketten döbbentek néztek rám, én meg elpirultam, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Percekig néma csend honolt a szobában, majd Donghae törte meg a csendet.

- Tehát akkor foglaljuk össze! Azt mondod, hogy Sungmin szellemként tért vissza, és csak te látod ezek szerint, mert én személyem szerint nem láttam – bólintottam egyet, majd folytatta. – Arra kér téged, hogy csókold őt meg, de miért?

- Azt mondta, hogy nem mondhatja el.

- Érdekes – dörzsölte meg állát Eunhyuk. – Szerintem oka van rá, hogy megkért erre. Nem véletlenül csak te látod, és csak veled beszél. Ez jelent valamit, de vajon mit?

- Nem tudom – feleltem lehajtott fejjel.

- Nincs most itt velünk? – ahogy ezt Donghae kimondta, Sungmin megjelent előttünk, úgy tűnt, hogy hallgatózott.

Felkaptam a fejem, és megláttam őt. Valahogy jóleső bizsergés járta át a testem, és jó érzés volt látni őt.

- De, itt van! – mutattam az irányába.

- Szia Sungmin! – integetett arra Eunhyuk. – Tényleg nem mondhatod el, hogy miért kell megtennie Wookie-nak?

Sungmin megrázta a fejét, majd hozzátette:

- Sajnálom fiúk, de nem tehetem! Wookie az egyetlen, aki segíthet rajtam! Wookie, kérlek, tolmácsold nekik – mosolygott rám, azzal az ellenállhatatlan mosolyával.

- Azt mondja, hogy nem teheti meg, és csak én vagyok az egyetlen, aki segíthet neki.

- Na, ez már nekem túl zavaros. Mi az, hogy nem mondhatja el? Mi lesz akkor, ha elmondja? Ah, inkább lemegyek, és iszok egy pohár vizet! – rázta meg a fejét Donghae, és távozott a szobából.

- Sajnálom, Donghae! – mondta Sungmin, majd lehajtott fejjel állt tovább. – Wookie, most el kell mennem, visszamegyek a testemhez, ígérem, nem zaklatlak tovább – tette még hozzá, majd eltűnt.

- SUNGMIN! – kiáltottam, de ez már nem számított, nyoma veszet.

- Mi az? – kérdezte a helyettes leader meglepetten.

- Elment, és nagyon nem nézett ki jól. Ez mind az én hibám! Megbántottam őt! Egy ostoba vagyok, aki még ennyire se képes – temettem az arcom a kezembe.

Előre és hátra kezdtem hintázni, hogy valamelyest lenyugodjak. Most már nem bőghetek, a szervezetem nem tud többet termelni, szedd össze magad! Ahogy lelkem is lenyugodott, megint megpróbáltam józan paraszti ésszel gondolkodni. Eunhyuk mindeddig egy szót sem szólt mellet, csak hátamat simogatta, hogy megnyugtasson.

- Wookie, tanácsolhatok neked valamit?

- Természetesen!

- Szerintem egy próbát megérne, mármint tudom, hogy fura dolog ez, de én a helyedben megtenném, vagy legalább megpróbálnám.

- Nem tudom, hyung! Mi van, ha nem történik semmi?

- Nem fog összedőlni a világ, és egyébként is hallottad Sungmint, csak te vagy az, aki segíthet rajta! Nem én, vagy Donghae! Csakis te!

- Te megtennéd, minden ok nélkül?

- Meg bizony, ha Donghae-ről lenne szó, azon nyomban. És tudod, hogy miért?

- Miért?

- Mert szeretem őt, és a mindennél fontosabb nekem, ő jelenti számomra a mindenséget! Ha nem lenne, már biztos, hogy nem lennék ebben a csapatban!

- És én is rég feladtam volna, ha nem lennél itt nekem! – lépett be az ajtón Donghae, majd Eunhyukhoz lépett, átkarolta vállát, és egy puszit nyomott arcára.

- Érted már?

- Azt hiszem, hogy értem! – bólintottam. – Holnap bemegyek hozzá, már nem akarom zargatni Heechult, hogy vigyen be. Siwon sincs itt, már hazament.

- Ahogy te szeretnéd, ez a nap már nem változtat semmin – mondta Donghae. Ha tudta volna, hogy ez az egy nap is mennyire fontos volt, Sungmin életében, biztos nem ezt mondta volna.

- Akkor én megyek is. Oh, majd elfelejtettem, ha van valami, ne keressetek a szobámban, Kangin hyunggal alszok az éjszaka – indultam el az ajtó felé, de megtorpantam, és megfordulva mondtam.

- Rendes tőle, hogy segít neked! – mosolygott Eunhyuk.

- Igen, én megyek is. Jó éjszakát! – mondtam, majd útnak eredtem, és az alvótársamhoz siettem.

Hamar ágyba bújtunk, Kangin el is aludt mellettem percek alatt. Nekem nehezebben ment, többször lejátszottam magam előtt a jelenetet, ahogy Sungmin ajkai enyéimhez érnek. Ezzel altattam el magam.

Végre nem keltem fel negyedóránként, bár azért óránként kipattant a szemem, és nehezemre esett visszaaludni. Azt képzeltem, hogy Sungmin fekszik mellettem, s minden rendben van. Így sikerült álomba ringatnom magam, minden egyes alkalommal.

Hajnalban keltem, nem bírtam tovább egyhelyben feküdni. Visszamentem a szobámba, majd a fürdőt vettem célba. Az újonnan felújított fürdő arra az időre emlékeztetett, amikor még az egész csapat együtt volt. Itt volt Hangeng, Kibum és a többi fiúnak se kellett a katonaságban lennie. Milyen régen is volt az már!

Teljesen kinyitottam az összes csapot, majd beléptem a fülkébe. Egyik kezemmel megtámaszkodtam a falon, a másikat magam mellé ejtettem le. Mélyen beszívtam a levegőt, és hagytam, hogy a forró víz végigcsurogjon hátamon. Felemeltem a fejem, és arcomon is végigfolyt a frissítő víz.

Hajamra is engedtem egy keveset, majd hátat fordítottam, és lezuhanyoztam. Utána még egy ideig elidőztem, közben megint azon agyaltam, hogy ma megteszem. Meg kell tennem, ha én vagyok az egyetlen, nincs más lehetőségem! Meg kell mentenem a szerelmem, kerüljön ez bármibe is.