Elérkezett
hát a hetedik, és egyben utolsó nap is. Sungmin lábát lógatva ült az ágyon, és
percenként nézett fel, a falon lógó órára. A fiúk tegnapi reakcióját látva, nem
sokat remélt a mai naptól. És isten igazából igazuk is van, miért akarná őt
bárki is megcsókolni? Ő is csak egy tag, és van, akit jobban szeretnek nála.
Úgy
vélte, hogy nem hiányozna senkinek. Wookie az idő múlásával elfelejtené őt, és
boldog lehetne. Még az is lehet, hogy megtalálná helyét Yesung mellett. Igazán
boldogan távozna erről a világról, ha tényleg így lenne. De erről még meg
kellett bizonyosodnia.
Abban
ugyan száz százalékig biztos volt, hogy hyungja vigyázni fog, az ő szeme
fényére, de vajon belé is tudna szeretni? Fentről megpróbálná úgy intézni a
dolgokat, hogy minden jól alakuljon, még kívánniuk se kellene, mindent megtenne
értük.
Hangosan
fújta ki a levegőt, még egy utolsó próbát tett, és megpróbált visszaugrani a
testébe. Megint nem volt szerencséje, utolsó alkalommal se sikerült neki. Így
már ezzel se próbálkozott többet.
-
Bezzeg a TV-ben sikerült – puffogott.
- Sungmin-ah! Beléd már megint mi ütött?
Megvesztél? Ez már az első napon se sikerült, miből gondoltad, hogy ez menni
fog? – szólalt meg Yojeon a fejében.
-
Nekem már mindegy, ma van az utolsó napom, akár hülyét is csinálhatok magamból.
- Hát az tény, hogy bolondot csináltál
magadból, igen szórakoztató látványt nyújtottál, ahogy ezzel újra
megpróbálkoztál. Feldobtad a napom! – nevetett az angyal.
-
Jól van, nevess csak! Megérdemlem. Mondjuk igaz, hogy elég viccesen nézhettem
ki! – ahogy ezt kimondta, maga elé képzelte saját magát, ahogy próbálkozik, egy
ilyen lehetetlen dologgal. Nevetni kezdett, nem bírta abbahagyni, és már a
könnyei is folytak a röhögéstől.
- Ne add fel, még ez a nap itt van neked!
– szólalt meg Yojeon, miután mind a ketten kinevették magukat.
-
Akkor majd találkozunk éjfélkor! – mondta Sungmin, és kedve újra szomorkássá
vált.
-
Nem fogunk! – bökte ki. – További szép napot, Sungmin! Lehetőleg ne ugrálj
sehova, úgy sem fog sikerülni! – mondta az őrangyala, majd többet már nem
jelentkezett.
Végül kiment a szobából,
nem bírt ott maradni.
Kiléptem
a tusolóból, magam köré csavartam a törölközőm, és kimentem a fürdőből. Vizesen
csoszogtam végig a folyosón, papucsomból előszeretettel folyt ki a padlóra a
víz.
-
Később feltörlöm! – beszéltem magamnak.
Beléptem
a szobába, felöltöztem, és vártam. Hogy mire? Azt nem tudom. Nem sokkal később
dörömböltek az ajtómon. Kinyitottam, Eunhyuk állt előttem.
-
Bevigyünk a kórházba? Úgyis arra megyünk Donghae-val.
-
Az jó lenne, köszönöm!
Összeszedelődzködtem,
és már indultunk is. Az egyik saroknál kitetettem magam, szükségem volt egy kis
sétára, hogy kiszellőztessem a fejem.
Ahogy
ballagtam a kórház felé, megláttam, amint Sungmin egy padon ül, és térdein
támaszkodik. Amint megpillantott, felugrott, és engem figyelt. Az egyik pad mögött
egy hatalmas bokor volt, így leültem oda, ő pedig követett.
Nem
kezdtem el beszélgetni vele, mert akkor valószínűleg elmebetegnek néznek, és
bevisznek a dili osztályra. Csendben ültem ott, és igyekeztem nem tudomást
venni róla. Úgy ült ott mellettem, mint egy kisgyerek, aki elvesztette a
mackóját. Megsajnáltam.
Egy
jó óra múlva, felkészülten mentem be hozzá, de Sungmint ekkor már nem láttam.
Reménykedve léptem be a körterembe, azt reméltem, hogy mutat majd valamilyen
életjelet. Tévedtem. Ugyan abban a helyzetben feküdt, mint ahogy itt hagytam.
Annyi változott a szobában, hogy kikapcsolták a tévét.
Leültem
mellé, megfogtam kezét, és megszorítottam, majd beszélni kezdtem hozzá.
-
Sajnálom, Sungmin, hogy eddig nem figyeltem rád, és nem jöttem hamarabb. Tudod,
nagyon nehéz nekem, hogy így kell látnom téged. Nem akarlak így látni. Újra azt
a mosolygós Sungmint akarom, aki mindig jó kedvű, és segítőkész. A barátom…
nem, inkább a szerelmem vagy, csak ezt nem tudod. Régóta szeretlek, csak nyuszi
vagyok, és nem mondtam el. Egyedül csak Yesung tudta, de ő rendes volt, és nem
mondta el senki, főképp nem neked - választ remélve álltam meg kis időre, bár
ennek se láttam értelmét, majd folytattam – Szeretlek, Sungmin! Mindennél
jobban! Te vagy nekem az a személy, aki mindennél fontosabb nekem. Úgy
gondolom, hogy melletted megtalálhatom az igaz szerelmet!
Lehajtottam
a fejem, egy csókot nyomtam kézfejére, majd felálltam, de nem engedtem el kezét.
Most vagy soha! Közel hajoltam sápadt
arcához, végignéztem rajta. Ajka rózsaszínben tündökölt. Mély levegőt vettem,
először a homlokára nyomtam egy puszit, majd orra hegyére.
Még
mindig nem tudtam elképzelni, hogy ezt teszem. Erőt vettem magamon, és egyre
közelebb hajoltam hozzá. Lehunytam szemeimet, majd ajkaim lassan összeértek az
övével.
Miközben
csókoltam őt, a többiek is megjelentek, és elképedve látták, ahogy Sungmin fölé
vagyok hajolva.
-
Wookie! – szólalt meg Eunhyuk, ám hangjában büszkeség csengett.
Elhúzódtam
ajkaitól, sosem reméltem volna, hogy ilyen lesz az első alkalom. Mosolyra
húzódott a szám, ahogy visszagondoltam puha ajkaira, majd látva, hogy semmi
változás, ismét elszomorodtam. Minden
hiába volt!
Sungmin
mikor meglátta Wookie-t, ahogy csüggedten sétál a kórház felé, újra reménykedni
kezdett. Nem mert beszélgetni vele, mert az azzal járt volna, hogy furán néznek
rá az emberek, azt pedig nagyon nem akarta. Csendben ült mellette, és szótlanul
várta, hogy végre történjen valami.
Amikor
útnak eredt, nem ment utána. Sejtette, hogy úgy sem, fogja megtenni, nem
szereti őt annyira. Aztán újra megszólalt a fejében őrangyala, aki arra kérte,
hogy menjen be a testéhez. Az okát nem mondta el, ezért nem is sietett.
Lassan
lépkedett felfelé a lépcsőn, mikor valami nagyon fényes vakította el, ami az ő
szobájából jött. Rohanni kezdett, mert nem értette, mi folyik ott. Ahogy
belépett, meglátta Wookie-t, ahogy az ő kezét szorongatja, és beszél hozzá.
Majd egy puszi a kézfejére, a homlokára és végül az orrára. Itt volt az utolsó lehetőség,
hogy megtegye, ám a fiú tétovázott.
Nem
sok ideje maradt hátra, hiszen az idő nagyon gyorsan telt, és már késő délután
volt. közelebb lépett, majd kimeredt szemekkel figyelte az eseményeket. Ekkor
olyan történt, amire mindvégig várt. Wookie közelebb hajolt ajkaihoz, lehunyta
a szemét, és végül megcsókolta őt. Hihetetlen boldogság járta át a testét, és
nagyon boldog volt.
-
Megcsókolt, tényleg megtette! Annyira szeretlek, Wookie! És nem futottunk ki az
időből! Szeretlek! – lelkendezett.
Ahogy
egyre hosszabb ideig csókolta, Sungmin teste megremegett, és halványulni
kezdett. Végül köddé vált, és újra a saját testében találta magát.
Ahogy
a többiekre néztem, hangos csipogásba kezdett a gép. Megrémültem, mindenre
számítottam, de erre nem. Már éppen sírásban törtem ki, hogy életem szerelme
meghalt, mikor Kangin kiáltott fel:
-
Sungmin! Wookie, azonnal fordulj meg!
Szót
fogadva hyungomnak, megpördültem, és ami ekkor vár, az a világ minden
boldogságával felért. Sungmin egyenes rám nézett, és mosolygott, úgy ahogy
régen.
Ekkor
tényleg zokogni kezdtem, és a nyakához borultam. Ilyen boldognak még sose
éreztem magam. Tényleg én vagyok az, aki visszahozta hozta őt.
-
Megmentettelek, ezt el se hiszem! Azt hittem, hogy soha nem fogsz felébredni!
Nagyon hiányoztál már, szeretlek!
-
Te… vagy… az én… hősöm! – mondta ki lassan a szavakat Sungmin, és ő is hullatni
kezdte könnyeit.
-
Ne beszélj! Pihenj egy kicsit, rendben? – mondta neki Eunhyuk, könnyes
szemekkel.
Ekkor
az orvosok is beviharzottak, így kissé szűkössé vált a hely. Tanácstalanul
állták körbe az ágyát, és hangos tanácskozásba kezdtek. Csoda történt!
Hátrébb
léptem, hogy rendesen meg tudják figyelni. Igyekeztem nem elengedni közben,
most, hogy újra visszakaptam, nem akartam elengedni. Megszorítottam a kezét,
ekkor még több orvos jelent meg, így kénytelen voltam eltávolodni tőle.
Hosszas
tanácskozás után, végül úgy döntöttek, hogy kivizsgálják. Mindent meg fognak
nézni rajta, hiszen napokkal, sőt órákkal ezelőtt még azt mondták, hogy soha
többet nem fog felébredni. De ez, meg lett cáfolva, ugyanis magához tért,
méghozzá nekem köszönhetően. Milyen
fantasztikus érzés.
-
Mikor ébredt fel? – kérdezte egy magas, fekete hajú, fiatal orvos.
-
Nem olyan régen, mikor egyikünk elment szólni, előtte nem sokkal.
-
Értem, de ha nem baj, most egy kis időre elvinnénk őt. Nagyon meglepő, hogy
minden jel nélkül felkelt. Furcsa.
-
Persze, megértem, de vigyázzanak rá, kérem – mondtam aggódva.
-
Ez csak természetes, akkor engedelmével – meghajolt előttem, majd kihúzta
Sungmin kezéből a tűt, és mindenféle műszert leaggattak róla. Bejött két
asszisztens, és segítettek kitolni őt innen.
Könnyes
szemekkel néztem utána. Most kaptam vissza, és máris elviszik tőlem.
-
Ne aggódj, Wookie! Most már minden rendben lesz! – lépett mellém Eunhyuk, és
átölelt.
-
Tudom, de máris elvitték tőlem, még csak most kaptam vissza! – kezdtem el
sírni, és átöleltem ideiglenes leaderem derekát. Nem sokkal volt magasabb
nálam, de pont annyira, hogy vállához tudjak bújni.
-
Nyugodtan sírd ki magad! Szörnyűséges dolgokon mentél keresztül, megértem, hogy
hogyan érzel.
-
Én… mostanában csak… sírtam – hüppögtem.
-
Tudom, de te ilyen vagy, Wookie!
Zokogva
szorítottam leaderem derekát, mire végre kezdtem volna megnyugodni, újra
belépett az orvos.
-
Elfelejtettem szólni önöknek, hogy a vizsgálatok valószínűleg, ma sokáig fognak
tartani, mivel elsőbbséget élvez minden osztályon. Ilyen esetekben mindig előre
veszsük az olyan pácienseket, akik egy ilyen után magukhoz térnek.
-
Megvárhatjuk itt? – bújtam ki Eunhyuk öleléséből.
-
Persze, ha szeretné, akkor minden probléma nélkül itt maradhat. Egyébként is,
ez a szoba csak az önöké. A cég, akihez tartoznak, kibérelte ezt a kórtermet,
így ide más nem fog bekerülni.
-
Akkor azért volt állandóan egyedül Sungmin? – kérdezte Shindong mögöttünk.
-
Igen, már a kezdetektől fogva, csak az önöké volt.
-
Így már minden világos – tette hozzá.
-
Ha nincs több kérdésük, akkor én távozom is, és részt veszek a kivizsgálásban.
Engedelmükkel! – ismét meghajolt, majd távozott.
Meghajolva
köszöntünk el tőle. Most már támasz nélkül is jól voltam, erőt vettem magamon,
bár még mindig fojtogatott a sírás, de visszafojtottam. Leültem, a hozzám
legközelebb eső székre, és vártam.
-
Biztos, hogy itt szeretnél maradni? – kérdezte tőlem Kangin.
-
Ez természetes, hyung! Ha kell, napokig nem mozdulok innen!
-
Jól van, Wookie! Megértünk téged, szeretnéd, hogy valaki itt maradjon veled,
amíg Sungmint vissza nem hozzák? – tette fel kérdését, Eunhyuk.
-
Nem kell, köszönöm szépen, megleszek egyedül. Így legalább lesz egy kis időm
gondolkozni – mosolyogtam rájuk.
-
Rendben, de ha bármi történik, azonnal értesíts minket, oké?
-
Hát persze hyung, szólni fogok! Ígérem!
-
Vigyázz magadra Wookie! – mondta Siwon, azzal mindannyian elmentek.
Néztem,
ahogy a csapat többi tagja, egyesével megfordul, köszön, és távozik a szobából.
Felálltam a székből, az ajtóhoz léptem, kinéztem rajta, majd halkan
visszacsuktam.
Leültem
arra az ágyra, amely még nem olyan régen engem szolgált. Eldőltem rajta,
kezeimet a fejem alá csúsztattam, és a plafont bámultam.
El se hiszem, hogy az
az ember, aki a világon mindennél többet jelent nekem, felébredt, és életben
van. És ez most a legfontosabb, hogy él! – jelent meg a fejemben.
Soha
életemben nem gondoltam volna ilyenre, hogy egy csók, visszahozhat bárkit is a
való világban. De vajon mi történt vele?
Hol volt ez idáig? Egyedül volt? Félt? Netalántán találkozott valakivel?
Emlékezni fog, azokra az időkre, amíg kómában feküdt? Ezeket meg kell majd
kérdeznem tőle.
Kíváncsivá
tettek a dolgok, de közben furdalt is a lelkiismeret, amiért nem hittem neki.
Ha hamarabb megteszem, nem kellett volna annyit szenvednie, és nekem sem, sőt
senkinek. Ilyen vagyok én, egy éretlen fajankó, aki mindig csak hezitál.
Ahogy
teltek a percek, és az órák, szemhéjaim kezdtek nehezekké válni, majd az
álommanó is megtalált, és mély álomba merültem.
istenkém ez nagyon édes volt *~* végre megtette :D és felébredt :3 jaaaaj annyira jó volt!!
VálaszTörlésvárom a folytatást ^^
örülök, hogy tetszett :D a napokban érkezni fog!! :D
Törlés