5. rész

Másnap reggel szörnyen keltem fel, mindenem fájt, de legfőképpen a szívem sajgott. A lepedő borzalmasan nyomta a hátamat, és ahogy az órára pillantottam, konstatáltam, hogy megint nem aludtam valami sokat.

Felültem, és kinyújtottam elgémberedett testem. Majd szemem sarkából, mintha valamit megpillantottam volna az egyik sarokban. Megdörzsöltem a szemeimet, de még így is homályos volt minden. Megvontam a vállam, és nem törődtem vele, ám ekkor olyan történt, ami eddigi életem során, még sose. Megszólalt a fal, vagyis azt hittem. A hang ismerős volt, de oly kevés alvás után, nem igazán tudtam hova tenni.

- Ígérd meg, hogy nem fogsz elájulni, és ne akadsz ki!

- I… igér… igérem – dadogtam, de nem voltam benne biztos, hogy ezek nem fognak megtörténni.

Ekkor Sungmin lépett elő az árnyékból, szám elé kaptam a kezem, és igyekeztem egy sikítást visszafojtani. Szemeim elkerekedtek a látványtól, hiszen láttam őt, azt az embert, akit olyannyira szerettem.

Megnyugodtam, vagyis látszólag, belülről viszont, még mindig majd szétvetett az ideg. Lassan lehúztam magamról a takarót, és az ágy szélére ültem. Belebújtam a papucsomba, felálltam, és felé indultam. Fél méterre megálltam tőle, és kinyújtottam a kezem. Meg akartam érinteni őt.

Ahogy kezem felé nyúlt, úgy lépkedtem tovább, amikor pedig elértem őt, és meg akartam érinteni arcát, kezem átsiklott rajta. Megint szám elé kaptam a kezem, és nem akartam hinni a szememnek. Végül mindkét karom magam mellé ejtettem, és tátott szájjal bámultam rá.

- Ez hogy lehetséges? Miért látlak téged, amikor te a kórházban vagy? És miért nem tudlak megérinteni? – buktak ki belőlem a kérdések.

- Szellem vagyok, Wookie!

- Tessék? Ez azt jelenti, hogy meghaltál? – kaptam hirtelen hisztérikus rohamot, majd ahogy ebbe belegondoltam, sírni kezdtem. Az lehetetlen, nem halhatott meg, tegnap még viszonylag rendben volt, most meg itt van előttem. Ez lehetetlen!

- Nem, csak van egy elintézetlen dolgom, azért vagyok itt! És a te segítségedet kérem! – lépett közelebb hozzám. Kicsit megnyugodtam, mikor meghallottam, hogy még nem halt meg.

- Pont az enyémet? És miről beszélsz, elintézetlen dolog? Nem értem!

- Nem mondhatok ennél többet, de annyit kérek tőled, hogy csókolj meg! Többet nem kérek!

- De hogy csókoljalak meg, amikor még megérinteni se tudlak. Lehetetlent kérsz tőlem, Sungmin!

- Mindig is ilyen kis aranyos voltál – mosolyodott el. – Nem a mostani énemet kell, hanem azt, aki éppen a kórházban van, és magatehetetlenül fekszik – ahogy kimondta az utolsó szavakat, szemei csillogni kezdtek, majd egy könnycsepp gördült végig gyönyörű arcán.

- Nem hiszek neked! Te is biztos csak az agyam szüleménye vagy! Hagyj engem békén! – kiáltottam, és egyre jobban összezavarodtam. Úgy, ahogy voltam, kirohantam a szobából, és azt se tudtam, hogy hova menjek. Sungmin szomorú szemekkel nézett utánam.

A legközelebbi szobába rohantam, és kopogás nélkül rontottam be oda. Kangin éppen az ágyán feküdt, és a laptopját nyomkodta.

- Mi a baj, Wookie? Mi történt? Megint nem aludtál jól? Olyan sápadt vagy! – kapta fel a fejét, mikor lihegve álltam meg az ajtóban.

- Hyung, azt hiszem, hogy nekem elment az eszem!

- Miért mondod ezt? – ült fel, majd megveregette maga mellett az ágyat, hogy üljek le.

Nem tétováztam sokáig, lábaim amúgy is már kezdtek összecsuklani. Lehuppantam mellé, és tenyerembe temettem az arcom.

- Ma reggel, mikor felkeltem, megláttam valakit az egyik sarokban, és az a valaki, Sungmin volt. És beszélt hozzám, és megpróbáltam megérinteni, de nem tudtam. Azt állította, hogy ő egy szellem!

- Szellemek nem léteznek, Wookie! Biztos csak álmodtál!

- Nem, hyung. Azt is mondta, hogy menjek be hozzá, és csókoljam meg! Meg valami befejezetlen dologról beszélt. Az egész olyan hihetetlen – kezdtek el potyogni a könnyeim.

- Nyugodj meg, biztos csak azért vagy ilyen, mert nem aludtál mostanában – kezdte le dörzsölni a hátam. - Kimerült vagy, és az elméd játszik veled. Gyere, dőlj le itt egy kicsit. Nem megyek el sehova, rendben?

Bólintottam, majd lerúgtam papucsaim, és elterültem mellette. Hamar álomba merültem, de rémálmok gyötörtek. Egy kis szigeten voltam, és több száz Sungmin jelent meg előttem, és mind azt kérték tőlem, hogy csókoljam meg őket. Féltem, és csak szaladtam, de az út nem fogyott el alattam, nem haladtam semerre. Egy helyben futottam, és a tömeg egyre közeledett felém.

Ekkor felriadtam, levegő után kapkodtam, és tiszta veríték voltam.

- Jól vagy? – kérdezte Kangin. – Rúgkapáltál, miközben aludtál, ezért bökdöstelek meg! Ne haragudj.

- Semmi baj, nagyon rosszat álmodtam!

- Meséld el! Hátha megkönnyebbülsz egy kicsit.

Röviden összefoglaltam a korábbi eseményeket, addig ő csendben figyelt, néha még hümmögött is mellé. Mondandóm befejeztével, kiveséztük ezt a témát, és alaposan átbeszéltük a dolgokat.

Nem akartam bemenni Sungminhoz, képtelen voltam rá azok után, ami reggel történt. Felváltva ültem a saját szobámba, és Kanginéban. Egész áldott nap semmit sem csináltam, éppen egymagam voltam, mikor megcsörrent a telefonom.

- Yesung-ah! – kiabáltam bele a készülékbe!

- Wookie, megkaptam a leveled, ugye jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Nem hyung, nem vagyok jól. Kezdek bedilizni, nem bírom már tovább!

- Ne add fel, kérlek! Tudom, hogy erős vagy, és ki fogod bírni, amíg Sungmin magához nem tér.

- Én ebben nem vagyok olyan biztos! – mondtam lehangoltan.

- Én hiszek benned, és hamarosan kimehetek az egyik hétvégén, és akkor elmegyek hozzád, rendben?

- Rendben, de melyik hétvégén lesz?

- Azt még pontosan nem tudom! Hamarosan, jó?

- Értem. De hyung, ígérd meg, hogy neked semmi bajod nem lesz, oké?

- Ígérem, Wookie. Vigyázni fogok magamra! Ne aggódj miattam, rendben? De most le kell tennem, nagyon vigyázz magadra, és ne add fel! Hamarosan találkozunk!

- Yesung-ah! Nagyon hiányzol! Vigyázz magadra!

- Te is nagyon hiányzol, légy jó! – mondta, és a telefon elnémult.

Visszatettem a helyére, és kissé ugrándozva mentem át Kanginhoz. Elmeséltem neki, hogy most beszéltem Yesunggal, és olyan jó érzés volt hallani a hangját.

A délután borzasztó lassan telt el.

Kiültem az ablakomba, és Sungmin szavain agyaltam. Egyre jobban hajlottam afelé, hogy megteszem, de nem volt merszem hozzá. Küzdöttem az ellen, hogy ma bemenjek, nem akartam még rosszabbá fordítani a helyzetem.

Hiába üvöltött és bizsergett minden porcikám, megpróbáltam ellenállni, muszáj volt. Így inkább lementem a nappaliba, a többiekhez, és megpróbáltam elterelni a figyelmem.

Meglepődtek, mikor megláttak az ajtóban, és szentül állították, hogy úgy nézek ki, mint egy élőhalott. Szemeim alatt sötét karikák húzódtak, bőröm színe sápadt, és élettelen volt. De legalább jót mulattak rajtam, és nem kérdezősködtek fölöslegesen. A kedvem is javulófélben volt, nem éreztem magam egyedül.

Ahogy viszont kezdett beesteledni, a hangulatom is egyszerre tűnt el a nappal, és vált borússá. A fiúk lassan szállingóztak a szobájukba, és nyugovóra tértek. Kangin felajánlotta, hogy aludjak nála. Örömmel fogadtam el ezt a szívességet, de előtte még visszamentem a szobámba, hogy összeszedelődzködjek.

Ahogy beléptem az ajtón, és hátat fordítottam neki, megint meghallottam Sungmin hangját.

- Kérlek, Wookie! Tudom, hogy szeretsz engem! Tisztában vagyok azzal is, hogy ez nehéz számodra!

- Minden erőmmel azon vagyok, hogy kitartsak melletted! De amit kérsz tőlem, az sok, irtózatosan sok!

- Tudom! De nekem te fontos vagy! És pár nappal ezelőtt, a balesetem előtt, hozzád indultam. El akartam neked mondani, hogy mennyire szeretlek! De nem volt bátorságom megtenni!

Ekkor ránéztem, és szemeiben újra megjelentek a könnyek, ahogy visszagondolt a múltba.

- Nekem sem volt bátorságom hozzá! – most már talán elhittem, hogy nem őrültem meg még teljesen.

- Arra is emlékszem, hogy kinéztél az ajtón, de én nyuszi módjára behúztam fülem, s farkam, és elmentem. Ostoba voltam, hogy akkor nem fordultam meg!

- Igen, az voltál! Mert ha akkor megteszed, és még egy kicsit itt maradsz velem, nem kerülsz ebbe az állapotba! – mondtam, majd be akartam fejezni ezt a beszélgetést. Felpakoltam a cuccom, és távoztam.

Bekopogtattam a szomszédba, beléptem, és a földre dobtam a ruháimat. Ekkor úgy éreztem, hogy beszélnem kell Eunhyukkal.

Elmentem hát hozzá, és kikértem a véleményét.

- Beszélhetnénk? – dugtam be a fejem a szobába.

- Persze, gyere csak be! – intett befelé. – Nem baj, ha Donghae is itt marad?

Megráztam a fejem, és leültem melléjük.

- Nos, arról lenne szó… – kezdtem bele – hogy Sungmin teljes valójában megjelent előttem, és arra kért, hogy csókoljam meg!

- Azt mondod, hogy láttad őt szellemként? – kérdezte Donghae.

- Igen, eleinte az álmaimban jelent meg, de most fényes nappal, láttam őt. Hiába próbáltam megérinteni, nem bírtam, kezem átsiklott rajta.

- Akkor most már biztos, hogy egy szellem! – tette hozzá Eunhyuk. – És mit mondott még?

- Azt, hogy menjek el hozzá, és… - elhallgattam egy pillanatra – csókoljam meg.

Mind a ketten döbbentek néztek rám, én meg elpirultam, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Percekig néma csend honolt a szobában, majd Donghae törte meg a csendet.

- Tehát akkor foglaljuk össze! Azt mondod, hogy Sungmin szellemként tért vissza, és csak te látod ezek szerint, mert én személyem szerint nem láttam – bólintottam egyet, majd folytatta. – Arra kér téged, hogy csókold őt meg, de miért?

- Azt mondta, hogy nem mondhatja el.

- Érdekes – dörzsölte meg állát Eunhyuk. – Szerintem oka van rá, hogy megkért erre. Nem véletlenül csak te látod, és csak veled beszél. Ez jelent valamit, de vajon mit?

- Nem tudom – feleltem lehajtott fejjel.

- Nincs most itt velünk? – ahogy ezt Donghae kimondta, Sungmin megjelent előttünk, úgy tűnt, hogy hallgatózott.

Felkaptam a fejem, és megláttam őt. Valahogy jóleső bizsergés járta át a testem, és jó érzés volt látni őt.

- De, itt van! – mutattam az irányába.

- Szia Sungmin! – integetett arra Eunhyuk. – Tényleg nem mondhatod el, hogy miért kell megtennie Wookie-nak?

Sungmin megrázta a fejét, majd hozzátette:

- Sajnálom fiúk, de nem tehetem! Wookie az egyetlen, aki segíthet rajtam! Wookie, kérlek, tolmácsold nekik – mosolygott rám, azzal az ellenállhatatlan mosolyával.

- Azt mondja, hogy nem teheti meg, és csak én vagyok az egyetlen, aki segíthet neki.

- Na, ez már nekem túl zavaros. Mi az, hogy nem mondhatja el? Mi lesz akkor, ha elmondja? Ah, inkább lemegyek, és iszok egy pohár vizet! – rázta meg a fejét Donghae, és távozott a szobából.

- Sajnálom, Donghae! – mondta Sungmin, majd lehajtott fejjel állt tovább. – Wookie, most el kell mennem, visszamegyek a testemhez, ígérem, nem zaklatlak tovább – tette még hozzá, majd eltűnt.

- SUNGMIN! – kiáltottam, de ez már nem számított, nyoma veszet.

- Mi az? – kérdezte a helyettes leader meglepetten.

- Elment, és nagyon nem nézett ki jól. Ez mind az én hibám! Megbántottam őt! Egy ostoba vagyok, aki még ennyire se képes – temettem az arcom a kezembe.

Előre és hátra kezdtem hintázni, hogy valamelyest lenyugodjak. Most már nem bőghetek, a szervezetem nem tud többet termelni, szedd össze magad! Ahogy lelkem is lenyugodott, megint megpróbáltam józan paraszti ésszel gondolkodni. Eunhyuk mindeddig egy szót sem szólt mellet, csak hátamat simogatta, hogy megnyugtasson.

- Wookie, tanácsolhatok neked valamit?

- Természetesen!

- Szerintem egy próbát megérne, mármint tudom, hogy fura dolog ez, de én a helyedben megtenném, vagy legalább megpróbálnám.

- Nem tudom, hyung! Mi van, ha nem történik semmi?

- Nem fog összedőlni a világ, és egyébként is hallottad Sungmint, csak te vagy az, aki segíthet rajta! Nem én, vagy Donghae! Csakis te!

- Te megtennéd, minden ok nélkül?

- Meg bizony, ha Donghae-ről lenne szó, azon nyomban. És tudod, hogy miért?

- Miért?

- Mert szeretem őt, és a mindennél fontosabb nekem, ő jelenti számomra a mindenséget! Ha nem lenne, már biztos, hogy nem lennék ebben a csapatban!

- És én is rég feladtam volna, ha nem lennél itt nekem! – lépett be az ajtón Donghae, majd Eunhyukhoz lépett, átkarolta vállát, és egy puszit nyomott arcára.

- Érted már?

- Azt hiszem, hogy értem! – bólintottam. – Holnap bemegyek hozzá, már nem akarom zargatni Heechult, hogy vigyen be. Siwon sincs itt, már hazament.

- Ahogy te szeretnéd, ez a nap már nem változtat semmin – mondta Donghae. Ha tudta volna, hogy ez az egy nap is mennyire fontos volt, Sungmin életében, biztos nem ezt mondta volna.

- Akkor én megyek is. Oh, majd elfelejtettem, ha van valami, ne keressetek a szobámban, Kangin hyunggal alszok az éjszaka – indultam el az ajtó felé, de megtorpantam, és megfordulva mondtam.

- Rendes tőle, hogy segít neked! – mosolygott Eunhyuk.

- Igen, én megyek is. Jó éjszakát! – mondtam, majd útnak eredtem, és az alvótársamhoz siettem.

Hamar ágyba bújtunk, Kangin el is aludt mellettem percek alatt. Nekem nehezebben ment, többször lejátszottam magam előtt a jelenetet, ahogy Sungmin ajkai enyéimhez érnek. Ezzel altattam el magam.

Végre nem keltem fel negyedóránként, bár azért óránként kipattant a szemem, és nehezemre esett visszaaludni. Azt képzeltem, hogy Sungmin fekszik mellettem, s minden rendben van. Így sikerült álomba ringatnom magam, minden egyes alkalommal.

Hajnalban keltem, nem bírtam tovább egyhelyben feküdni. Visszamentem a szobámba, majd a fürdőt vettem célba. Az újonnan felújított fürdő arra az időre emlékeztetett, amikor még az egész csapat együtt volt. Itt volt Hangeng, Kibum és a többi fiúnak se kellett a katonaságban lennie. Milyen régen is volt az már!

Teljesen kinyitottam az összes csapot, majd beléptem a fülkébe. Egyik kezemmel megtámaszkodtam a falon, a másikat magam mellé ejtettem le. Mélyen beszívtam a levegőt, és hagytam, hogy a forró víz végigcsurogjon hátamon. Felemeltem a fejem, és arcomon is végigfolyt a frissítő víz.

Hajamra is engedtem egy keveset, majd hátat fordítottam, és lezuhanyoztam. Utána még egy ideig elidőztem, közben megint azon agyaltam, hogy ma megteszem. Meg kell tennem, ha én vagyok az egyetlen, nincs más lehetőségem! Meg kell mentenem a szerelmem, kerüljön ez bármibe is.