3. rész

Nem bírtam magammal mit kezdeni. Csak agyaltam, hogy mit tegyek.

Olyan érzésem támadt, mintha itt lenne velem, és engem figyelne.

- Azt hiszem, hogy kezdek megbolondulni! – mondtam ki hangosan. – Nem vagyok százas, az egyszer biztos. Lehet, hogy ezt csak az alváshiány teszi? Vagy csak annyira akarom, hogy felébredjen, hogy már képzelődök is? – saját magamnak mondott monológom után, elmentem a kávés automatához, és vettem egy jó nagy adaggal.

Visszaérve a szobába, majdnem elejtettem a poharat, mikor megpillantottam Sungmint, miközben sírt. Közelebb léptem, nem akartam hinni a szemeimnek, majd odaléptem mellé, és jobban szemügyre vettem, hogy valóban igaziak-e. És tényleg azok voltak. Száz százalékig tiszta könnycseppek voltak.

Ekkor kiejtettem a teli poharat a kezemből, és csak pislogtam magam, elé. A többiek nem fognak hinni nekem, azt fogják képzelni, hogy megbolondultam. Leültem az ágyra, felhúztam a térdeimet, és fejemet rájuk támasztottam.

Órákon keresztül így ültem, néha rápillantva Sungminra. Könnyei már nem hullottak tovább, és azok is felszáradtak már, amik utoljára gördültek végig sima arcán.

Éppen azon gondolkodtam, hogy hogyan történhet meg ilyesmi, mikor ilyen csak a mesékben létezik. Talán sok rajzfilmet néztem annak idején? És ezek az agyamra mentek?

- Szia, Wookie! – jött be szinte ordítva Heechul. – Hogy vagy? Jézusom, te büdös vagy! Mikor fürödtél utoljára? - lépett közel hozzám, és orra elé kapta a kezét.

- Ha jól számolom, úgy három napja!

- Megvesztél? Gondolj csak bele, hogy mi lesz akkor, ha Sungmin felébred, és megérzi ezt a szagot?

- Nem tudom, mi lesz?

- Újra kómába esik, vagy éppen elhányja magát. Egyik se lenne jó, szóval kapd össze magad, és menj haza. Tedd rendbe magad!

- De… - kezdtem bele.

- Semmi de! Itt vagy még? Miért vagy még mindig itt? Haladj már, minél tovább húzod az időt, annál tovább maradsz messze tőle! Gyerünk már, Kim Ryeowook! – mondta Heechul, majd az ajtó felé tolt.

Szót fogadtam hyungomnak, nem ellenkezhettem vele, úgyis az lett volna, amit ő mond.

Hazasiettem, majd egyenes a zuhanyzóba vetettem magam. Megnyitottam a meleg csapot, majd egy kis hideget engedtem hozzá. Addig gyorsan levetkőztem, és beszálltam a zuhanykabinba.

Engedtem, hogy a meleg víz lassan csorogjon végig a hátamon. Ahogy bőrömhöz ért, felmelegítette azt a területet, bizsergető érzést hagyva maga után. Egy bő fél órán keresztül állhattam a zuhany alatt, mire éreztem, hogy teljesen feltöltődtem, de csak lelkileg.

Hirtelen álmosság tört rám, így bevonultam a szobámba. Akármennyire nem akartam, szükségem volt az alvásra. Leheveredtem egy szál törölközőben, majd lehunytam szemeim. Nem aludhattam sokat, maximum egy tíz percet.

Nyújtózkodva álltam fel, majd gyorsan magamra kaptam valamit, és már siettem is volna vissza, ha Shindong és Siwon nem áll az utamba.

- Sehova sem mész! – közölte velem Shindong.

- Ha kell, az ágyhoz kötözlek, és bealtatózlak! Belenéztél már a tükörbe? Úgy nézel ki, mint egy zombi! – tette hozzá Siwon. – Egyébként is, holnap fellépésünk van! Nem lehetsz fáradt, mert a végén még te is bekerülsz a kórházba!

- Arról meg is feledkeztem. Nem lehetne olyat tenni, hogy most nem megyek?

- Szó sem lehet róla! Ilyen ne is jusson eszedbe. Nézd csak meg, hiányzik Leeteuk és Yesung hyung is, és most még Sungmin is. Te nem hiányozhatsz, most nem! – kezdett el prédikálni Shindong.

- Kösz, hogy mindig emlegeted, hogy a legjobb barátom, és egyben szobatársam sincs itt! Nagyon hálás vagyok, amiért folyamatosan eszembe juttatod! Eddig se voltam valami jól, de most, hogy Sungmin sincs már itt, tökre egyedül maradtam! Kivel beszéljem meg a dolgokat? Már kezdek megőrülni, de te is csak veszekedni tudsz velem! Jó, akkor nem megyek sehova! – mondtam, majd becsaptam magam mögött az ajtót.

Leültem az ágyra, térdeimre támaszkodva sírni kezdtem. Tudom, hogy valamilyen szinten igaza van hyungomnak, de akkor is pocsék érzés egyedül lenni. Kivel beszélhetnék? Ki az, aki meghallgatna?

Megpróbáltam túljutni ezen, és nem gondolni a rossz emlékekre. Eldőltem az ágyon, és újra alvásra kényszerítettem magam. Bíztam benne, hogy Sungmin nem fog megjelenni előttem, mert az már tényleg azt jelentette volna, hogy a pszichiátrián van a helyem.

Ahogy az alvással próbálkoztam, minden eddig történt rossz dolog eszembe jutott. Még az is, amikor Kyuhyunnak, Leeteuknek, Eunhyuknak és Shindongnak volt az a balesete, ami majdnem a maknae életébe került. Aztán Heechulé is lelki szemeim előtt lebegett. Miért történik ez velem?

Csukott pilláimon keresztül, patakként folytak a könnyeim megállíthatatlanul. Kinyitottam őket, majd megkerestem a papucsom. Eunhyuk szobájába indultam, hátha ő talán meghallgat engem, ha már ő az új „ideiglenes” leaderünk.

Megérkezve kicsit kényelmetlenül éreztem magam, nem akartam annyira zavarni, na meg lehet, hogy éppen nem is ér rá. Hezitáltam. Végül bekopogtattam, majd pillanatok múlva, egy félálomban levő Eunhyuk állt velem szemben.

- Ne haragudj, amiért felébresztettelek, nem akartalak, sajnálom, csak beszélni szerettem volna veled. Tényleg nagyon sajnálom – mondtam, miközben bal kezemmel a tarkómhoz nyúltam, és masszírozni kezdtem.

Zavarba jöttem egy pillanatra, mikor benéztem Eunhyuk mellett, és megpillantottam Donghae-t, amint éppen egy szál alsógatyában rohangál a szobában. Feltehetőleg a nadrágját kereste.

- Semmi baj, Wookie. Mi lenne, ha a te szobádban beszélnénk? Egy fél perc és ott vagyok, rendben?

- Rendben, de én tényleg… - kezdtem volna bele egy újabb bocsánatkérésbe, mikor közbe szólt.

- Tényleg semmi baj, tudom, hogy most egyedül érzed magad. Sietek, várj meg ott! – mondta mosolyogva, majd behajtotta az ajtót maga mögött.

Nem sokkal később meg is érkezett, most már teljesen magához volt térve, és az amúgy is pici szemei, mostanra visszanyerték eredeti méretüket. Leült mellém az ágyra, és tekintete arról árulkodott, hogy érdekli mindaz, ami velem történt mostanában.

Ahogy meséltem neki, szinte egy szót sem szólt. Ott ült velem szemben, néha kezeimet megszorította, hogy ezzel is bátorítson engem. Tekintete figyelemmel teli volt, és nem látszódott rajta, hogy unná. Persze a Sungmines történetet – hogy álmomban beszél velem -, nem osztottam meg vele, még nem volt itt az ideje. Miután mindent elmondtam, ő elmondta a véleményét, és még tanácsokat is kaptam tőle.

A beszélgetésünk végére beesteledett, és közölték velem a többiek, hogy eszük ágában sincs elengedni itthonról. Így kénytelen voltam itthon maradni, ha akartam, ha nem.

Gyorsan elaludtam, de rémálmok gyötörtek, így nem tudtam kipihenni magam. Korán felkeltem, még a nap se búbukkant elő a horizonton.

Még pihentem egy kicsit, vagyis inkább a plafont bámultam elmélyülten. Sungmin valami csoda folytán, nem jelent meg az éjszaka. Nem értettem már, teljesen elbizonytalanodtam.

Elmém ekkor megfelelőnek tartotta a pillanatot arra, hogy megint felhozza szavait: Csókolj meg, kérlek…

Vajon miért kér tőlem ilyet? Eddig miért nem mondta ezt? Talán csak azt képzelem, hogy csókoljam meg? Csak akkor fog megjelenni, ha ott vagyok mellette? Lehet, hogy ezt a jelenléte hozza ki belőlem? Vagy ez megint csak bohókás agyam szüleménye? – jelent meg ezer és ezer válaszolatlanul maradt kérdés. Ezek szinte teljesen megrohamozták elmém legmélyebb pontját, és semmit se tudtam tenni ellene.

Hirtelen eszembe jutott egy szám, amit eredetileg mi éneklünk. Kitakartam magam, majd a hifimhez mentem. Kutatni kezdtem, a mellette heverő CD-k között, és hamar meg is találtam, amit kerestem. Betettem a lejátszóba, és rögvest el is indítottam egy számot, amely a „Hero” nevet viselte.

„Próbálok gondtalanul harcolni

De nem megy úgy, mint a filmekben

A Nap nem teljesíti a kívánságodat… „

Hallatszottak a sorok, amelyeket Sungmin énekelte. Ezeket hallva elgondolkoztam, és már nem is figyeltem a többi részletre. Vajon tényleg küzd? Vagy csak el akarom ezt hinni? Tényleg harcol az életéért valahol? Remélem, hogy igen… Miután befejeztem gondolatmenetem, újraindítottam ezt a számot, majd a saját soraimra lettem figyelmes:

„Csak az egyetlen szerelmemben bízok, erre várok

Akkor is, ha elveszik a sötét éjszakában

Ha az egész világ hátat fordít nekem, akkor sem félek

Hisz akár egy hős is lehetek, ha érted teszem…”

Ezeket a sorokat hallgatva még jobban belegondoltam, hogy mi lenne, ha megtenném. Mit veszíthetek? Lehet, hogy ezzel tényleg megmentem? De valahogy nem tudtam megtenni, egyelőre még nem.

Halk kopogás hallatszódott az ajtóm felől.

- Tessék! – kiáltottam ki, majd a hifimhez léptem, és halkítottam rajta.

- Bejöhetek? – hajolt be Kangin az ajtón.

- Persze, gyere csak – mosolyogtam.

- Szeretnéd, hogy bevigyelek Sungminhoz? Nem igazán tudtam aludni, és hallottam, hogy egy ideje már fent vagy – mondta kedvesen. Kangin itt lakott a mellettem, vagyis inkább a Yesunggal közös szobánk mellett.

- Azt megköszönném! – lelkendeztem, már amennyire ez lehetséges volt.

- Wookie? Kérdezhetek valamit? – tette fel alig hallhatóan, egy kis bizonytalansággal a hangjában.

- Természetesen – mosolyogtam bátorítóan.

- Én mindig is azt hittem, hogy te Yesunggal alkotsz egy párt. És most kiderült, hogy Sungmint szereted. Hogy van ez?

- Sose alkottam egy párt Yesunggal, én világ életemben Sungmint szerettem. Yesung csak a szobatársam, és egyben legjobb barátom is, ő az egyetlen, akinek mindent el tudok mondani.

- Oh, így már világos – bólogatott. – Akkor készülődj el, és tíz perc múlva találkozzunk a kocsinál – lépett az ajtóhoz közben, de látszódott rajta, hogy sokkal jobb kedve van, mint amikor bejött.

Kapkodva öltöztem fel, és rohantam a garázsba. Ott beültünk a hyungom kocsijába, és már hajtottunk is a kórház felé.

Megérkeztünk, elköszöntem tőle, majd rohantam is fel a kis betegemhez. Sajnálattal láttam, hogy még mindig ugyanolyan állapotban van, mint ahogy tegnap itt hagytam. Agyamat hirtelen ellepte a düh, amiért csak így magára hagyták.

Leültem az ágy mellett heverő székre, majd kezeim közé vettem az övét, és megszorítottam, majd egy apró csókot leheltem, puha bőrére.

Sungmin sose érezte magát ennyire elhagyatottan, ahogy látta elmenni a fényét, reményének forrását. Egyedül maradt. Heechul nem igazán foglalkozott vele, sőt nem is maradt itt vele sokáig. Csak a remény volt meg neki, és arra várt, hogy Wookie visszajöjjön, és vele legyen. De sajnos nem így történt.

Az álmába se tudott belépni, a fényes ajtó nem jelent meg előtte. Pánikba esett, és még egy nap eltelt, és mi sem történt. A megmentőjéhez hasonlóan, fel – alá járkált a szobában, és minden lehetőséget végiglatolgatott. Ebből a kórteremből nem tudott kimenni, tehát itt kell valamit tennie, minél hamarabb.

Ahogy feljött a nap, a szíve is egyre hevesebben vert. Nagyon várta már a fiút.

Orvosok hada lepte el a termet, és kétségbeesetten nézte őket, valamilyen válaszra várt. Bár ahogy gondolta, még mindig semmi jó hír, és csak egyre rosszabb lesz. Hát persze, hiszen egyre kevesebb az időm, és ma koncert is van! Kapcsolódott fel az égő a fejében. Ez azt jelentette, hogy az éjszakát megint egyedül fogja tölteni. Remek!

Tovább figyelte a doktorokat, majd szép lassan eltűnt mindenki, és újra a magány lépett fel a trónra, és törhetetlenül uralkodott.

Ahogy állt és várt, szeme sarkából megpillantott valami fényeset. Wookie lépett be az ajtón, arca még mindig nyúzott volt, és bőre is inkább szürkés árnyalatban tündökölt. Még így menthetetlenül szerette a fiút, bár lelke mélyén inkább meghalt volna, minthogy így lássa őt.

Mikor Wookie ragyogó fénnyel ült le az ágya mellé, ő is oda lépett, és az angyalarcú fiút tanulmányoztam.

Ebben a helyzetben semmit se tehetett. Csak várt, mint minden egyes árva percben, amit eddig a testén kívül töltött. Mikor aztán megtörtént, hogy kezét szorosan tartják hősének kezei, érezte sajátjain annak melegét. És az a lágy csók, mely akkor csontvelejéig hatolt, mindennél többet jelentett neki. Azért imádkozott, hogy végre sajátjain is megérezhesse, a fiú puha ajkait, meleg leheletét. De ahogy az ábra is mutatta, ez még bőven váratott magára.

A délelőtt nagyon gyorsan tovaszállt, és kora délután Wookie-nak is indulnia kellett. Mielőtt még elment volna, bekapcsolta neki a TV-t, és arra a csatornára kapcsolt, ahol az ő koncertjüket fogják élő adásban mutatni. Majd nem sokkal ezután, eljöttek érte a többiek, s Sungmin ismét magára maradt.

Újra sírni kezdett, és az a halvány reménysugár, ami eddig éltette, most eltűnni látszott. A magány és az üresség kezdte belülről szétfeszíteni, szinte már felemésztette őt.

Lekuporodott az egyik sarokba, felhúzott térdeire fektette fejét, és karjaival átölelte magát. Lassan sírása zokogásba váltott át.

A délután nagy részét ebben a pozícióban töltötte, felváltva sírt, és még néha nevetett is.

Eljött az este, és bejelentették a következő fellépőket.

- Most pedig következzék a… Super Junior! – kiáltotta a mondat végét Minho, a SHINee-ból.

Ennek hallatán felállt a sarokból, kinyújtóztatta elgémberedett testrészeit, és maga mellé ült. Fellépett az ágyra, és törökülésben foglalt helyet, és pislogás nélkül figyelte a TV-t.

Ahogy a koncert megkezdődött Eunhyuk, a mostani leader, elmondta, hogy nagyon sajnálják, amiért csak ennyien vannak jelen. Elmondták a rajongóknak, hogy az ő állapota még mindig kétséges.

Ekkor a kamerás Wookie felé fordult, aki a hátsó sorban állt, Kyuhyun és Siwon között, szemei könnycseppektől csillogtak. Majd az egész csapatot mutatták, és sokan küzdöttek a könnyeikkel. Ebből is látszódott, hogy mennyire hiányzik nekik. A közönséget mutatva észrevette, ahogy az ELF-ek egymásra borulva sírnak, majd az ő nevét kiáltották.

Rútul érezte magát, ahogy végiggondolta, hogy fel akarta adni. Ez most erőt adott neki, hiszen szerették őt, és várták vissza az ELF-ek, és a csapattársai is. Most végre megért benne, hogy van, aki tényleg szereti őt, még ha ezt nem is mindig mutatták ki.

Ahogy Kyuhyun könnyes szemeit figyelte, megértette, hogy mi is az az igaz barátság. Szemét még a többieken is végigfuttatta, majd Wookie-nál elidőzött egy kicsit, miközben az a könnycseppeket törölte egyik kezével.

Most úgy ott lenne vele, hátulról át akarta ölelni, és el akarta neki mondani, hogy ne aggódjon, mert minden rendbe fog jön. Fülébe suttogná, hogy mennyire szereti őt, és sose akar elválni tőle. Vele akarja leélni az életét.

- De a fenébe is, most, hogy félig meghaltam, mi értelme van az egésznek? Itt ülök a saját testem mellett, és azon ábrándozok, hogy végre enyém lehessen! De nem tehetem meg, mert nem vagyok önmagam, én csak egy valaki vagyok, aki e két világ között ragadt, és ami a legbosszantóbb, hogy tehetetlen vagyok! Bármit is tennék nem lehetséges! Mit nem adnék ezért, hogy újra önmagam lehessek, és boldogan élhessek! – mondta ki hangosan gondolatait, majd újra eluralkodott rajta a magány, végül megjelentek a fájdalom lángjai is.

Egyre szorosabban kezdte ölelni magát, egyre jobban felerősödött benne a fájdalom, ami robbanásszerűen rohant végig egész testén, iszonyatos, hasogató érzést hagyva maga után.

Nem sokkal később a koncertnek is vége lett. Remélte, hogy hamarosan Wookie is megjelenik az ajtóban, ugyanazzal a mosollyal, mint minden áldott reggel, amikor belépett a konyhába, hogy segítsen neki.