2014. október 3., péntek

2. rész


Miközben Sungmin lázasan készülődött, hogy menjen az „Akilla” főpróbájára, megpróbált nem Wookie-ra koncentrálni.
Ahogy elkészült, már sietett is le a ház elé, ahol már színész társai várták. Nevetve szállt be a kocsiba, nem is sejtve, hogy lehet, hogy ez lesz élete utolsó utazása.
Az út is jó hangulatban telt, mint mindig, ám egy váratlan pillanatban, hatalmas csattanás keletkezett, és minden elsötétült előtte. Majd arra ébredt, hogy egy ismerős alak fekszik az aszfalton. Aztán a felismerés sokként érte. Saját magát látta, amint ott fekszik a földön, és nem mozdul. Kiabálni kezdett, hátha meghallja valaki. Mindhiába.
Ekkor egy angyalnak tűnő személy jelent meg előtte.
- Hát te ki vagy? – kérdezte meglepődve.
- Én vagyok az őrangyalod, Yojeon. Azért jöttem, hogy elmondjam, hogy meghaltál. Vagyis teljesen még nem, mert van valami, amit még meg kell tenned, és ezért vagy még itt, a két világ között.
- Meghaltam? Az meg hogy lehet? – értetlenkedett.
- Nézz csak körül.
Úgy is tett. Körbeforgott, és látta, ahogy a kocsijuk egy másiknak ütközött, ő pedig az úton feküdt.
- Mi történt?
- Balesetet szenvedtél, Sungmin. Kirepültél az autóból, és súlyos sérüléseid vannak. De van egy ajánlatom… - kezdett bele, majd egy pillanatra elhallgatott. – Ha szerzel egy embert, aki szeret téged, teljes szívéből, és eléred, hogy megcsókoljon, akkor újra önmagad lehetsz, és azokkal töltheted hátralevő életed, akiket szeretsz.
- Oh, ez nem is olyan vészes!
- Várj csak egy pillanatot, nem megy az olyan egyszerűen. Összesen hét napod van, hogy ezt elérd! Ha nem sikerül, újra eljövök érted, és magammal viszlek. És akkor is érted jövök, ha elmondod, hogy miért kell, hogy megcsókoljon! Ezt titokban kell tartanod, megértetted?
- És ezt hogyan vigyem véghez? Senki se lát, és a hangom se hallja senki.
- Erre neked kell rájönni. Még annyit, látni fogod, hogy ki az, akire számíthatsz!
- Látni fogom?
- Igen. Biztosan tudni fogod, hogy ki lesz a megfelelő számodra. De ennél többet nem segíthetek. Adok egy karórát, ami kijelzi, hogy mennyi időd van még hátra – mondta Yojeon, majd átnyújtotta az órát. – Most pedig magadra hagylak! Siess, nem olyan sok az a hét nap.
- Várj… - kezdett bele Sungmin, de folytatni már nem tudta, mivel őrangyala már el is tűnt.
Most mi tévő legyek? – gondolta.
- Tik-tak, tik-tak, ideje elkezdened! – hallotta a fejében, angyala válaszát. – Elfelejtettem mondani, hogy gondolatban kommunikálhatsz velem, csak a nevemre gondolnod, és én figyelni fogok! – tette még hozzá, majd elhallgatott.
Elkísérte a testét a kórházba, majd ott ragadt mellette. Nyomorultul érezte magát, amiért nem tudott mit tenni. Egyfolytában az járt a fejében, hogy meg fog halni. Aztán beugrott neki valami, amit még anno a TV-ben látott.
Felállt az ágy szélére, maga mellé tette karjait, s lenézett magára. Egy, kettő, majd háromra dőlni kezdett. Egy magasságban volt testével, de ez sem segített, átesett testén, és a földön kötött ki, arccal előre. Feltápászkodott, megpróbálta még egyszer, majd még vagy ötször, mire végre sikerült felfognia, hogy ez így nem fog működni.
Reménytelenül teltek a percek, s az órák, és senkit sem látott, aki alkalmas lett volna erre a feladatra. Ám ekkor megpillantott valakit, akinek az aurája olyan fényesen ragyogott, mintha lehullott volna az égről egy csillag. A felismerés ismét megdöbbentette, mert ez a személy, Wookie volt. Tehát akkor tényleg igaz az, amit Yojeon mondott.
Tényleg szeret engem ez a fiú.
Kalimpálni kezdett előtte, de mihaszna volt az egésznek. Megint nem vette észre senki, ezért újra összezuhant, hogy ennek semmi értelme. Hiába látja a megoldást maga előtt, ha őt a kutya se veszi észre.
Látta, ahogy a fiú összetörik a hír hallatán, és zokogásban tör ki. Meg akarta vigasztalni, minden áron, de nem tudta, hogy hogyan is tehetné ezt meg. Szorosan mellé állt, majd megpróbálta átkarolni, de sikertelenül. Még jobban lehangoltabbá vált, hiszen azt az embert se tudja megvigasztalni, akit szeret. Hogyan is élhetne így tovább?
Az ég sötétre váltott, és az óra is éjfélt ütött már, mikor Sungmin még mindig nem hagyta el a helyét, ott maradt mindvégig. Végignézte, ahogy Wookie, az ő kezét fogva alszik el. Aztán egy villanás, és egy hófehér ajtó jelent meg előtte.
Kíváncsian lépkedett oda, majd pár centire megállt előtte. Ekkor az ajtó kinyílt, és csodák csodájára, Wookie álmában találta magát.
Belépett, és tulajdonképpen semmi érdekeset nem talált. Ekkor eszébe jutott, hogy az őrangyalával is gondolatban tudnak beszélni. Egy próbát megér.
Wookie eközben próbált békésen aludni, és nem gondolni semmire, miközben mély álomba merült.
Valahogy segített neki a jelenlétem, gondolta Sungmin. Aztán megpróbálta a lehetetlent, és beszélni, szólítgatni kezdte:
- Wookie! Wookie! Hallod a hangom? – kiabálta. - Wookie, kérlek hallgass meg! Ha hallod a hangom, akkor kérlek, figyelj ide egy kicsit!
Semmi válasz, csak az üresség, mely kezdte ellepni az elméjét.
- Mit tegyek? – hallotta, ahogy halkan megszólal.
- Ez az, végre hallod, amit mondani fogok neked! Jól figyelj! Kérlek, csókolj meg! Kérlek! Nagyon fontos, hogy ezt megtedd! Különben ha nem… - nem tudta folytatni a mondandóját, mert ekkor hirtelen bezárult az ajtó előtte, majd újra saját magát nézte.


Ahogy kinyitottam a szemem, furcsa érzésem támadt. Mintha Sungminnel beszéltem volna, de hogyan? Mikor ő még mindig kómában van, én pedig aludtam. Ezzel most nem foglalkoztam, csak azzal törődtem, hogy mellette legyek, és vigyázzak rá.
Még mindig ugyanaz a ruha volt rajtam, amit tegnap vettem fel, és különösképpen ez sem érdekelt. Nem voltam képes itt hagyni, nem tehettem meg. Eddig béna voltam, amiért nem mondtam el neki az igazságot, de most, lehet, hogy soha többet nem lesz rá alkalmam.
Kérlek, csókolj meg! Kérlek! Nagyon fontos, hogy ezt megtedd! – jelentek meg Sungmin szavai a fejemben. Miért voltak nekem ennyire ismerősek? Mintha már hallottam volna ezeket! Ezen agyaltam, mikor Eunhyuk és Donghae lépett be a kórterembe.
- Szia Wookie, hogy érzed magad? - kérdezték, szinte egyszerre.
- Hát, igazából nem valami jól. Olyan furcsa érzésem!
- Miért, történt valami az éjjel? – kérdezte Donghae, egyik szemöldökét felvonva.
- Mintha Sungmin beszélt volna velem. Csak azt nem értem, hogy ez hogy lehetséges?
- Lehet, hogy csak álmodtad – tette hozzá Eunhyuk.
- Hm… lehet, hogy így van! – mondtam, és ezzel le is zártam ezt a beszélgetést.
Továbbra is az ágyon ültem, néha meg-megérintve Sungmin kezét. Reménykedtem benne, hogy az orvos téved, és Sungmin fel fog ébredni. Ha nem is azonnal, de hamarosan.
Eltelt ez a nap is, és semmi változás. A szokásos vizsgálatokat is elvégezték Sungminon. Továbbra se reméltek semmi jót. Nem adtam fel, tudtam, hogy fel fog ébredni. Fel kell ébrednie! Most már csak a saját fejem után mentem, nem érdekelt, hogy mit mondanak az orvosok. Nem adom fel a reményt, és a végsőkig kitartok, kerüljön az bármibe is.
Az este nagyon hosszúnak tűnt. Egyedül voltam, így volt időm egy kicsit gondolkozni. Újra eszembe jutottak azok a szavak, amiket talán ő mondott nekem. Nem tudtam elaludni, bár annyira nem is akartam.
Sungmin arcát néztem, majd jobb kezemmel felé nyúltam, és végig simítottam rajta. Arca puha volt és hideg. Már megszoktam sápadt bőrét, és halványrózsaszín ajkait. Lefeküdtem, de kezem nem húztam el.
Álmomban újra meghallottam Sungmin hangját, és tisztán láttam magam előtt alakját. Teljesen összezavarodva ébredtem fel. Már kezdtem azt hinni, hogy elment az eszem, és hallucinálok. Nem tudtam visszaaludni, agyam úgy pörgött, mint egy gépezet, amelynek beragadt a gombja, és képtelen leállni.
Hajnal tájt lehetett, mikor felálltam, és körbe-körbe sétálni kezdtem a szobában.


Sungmin szemével követette az ide-oda sétáló Wookie-t. Kezdte feladni a reményt. Valahogy azt érezte, hogy nem fogja megcsókolni őt, az égadta egy világon senki. Meg fog halni. Legalább egy levelet írt volna neki, de erre sem volt képes. Inkább elmenekült, minthogy, e fajta lépéseket tett volna.
- Sungmin, te egy idióta vagy! Hogy lehetsz ennyire ostoba? Szereted őt, de te inkább elmenekültél! Valahogy el kell, érjem, hogy felfigyeljen rám! De hogyan? Yojeon is Isten szerelmére, szólalj már meg! – kiabálta Sungmin, és egyre idegesebbé vált.
- Mi az? Miért kiabálsz? – hallotta a fejében őrangyalát.
- Mit tegyek? Miért kell szenvednem? Miért nem mondhatom el neki az igazat?
- Meg akarsz halni?
- Ennél, még az is jobb lenne!
- Ugyan már, Sungmin. Adj neki egy kis időt! Még hátra van öt nap, hogy elérd a célodat!
- De meg fog őrülni, ismerem őt, Yojeon.
- Ne aggódj, Sungmin-ah! Légy türelmes, és minden helyre fog jönni! Csak maradj nyugton egy kicsit, és várd ki a végét! – mondta nyugalommal teli hangon.
- De mit tévő legyek? – kérdezte, de válasz már nem jött rá.
Sírni kezdett, és most szíve szerint hisztizni kezdett volna, de inkább ezt hanyagolta. Nem érne el vele semmit. Könnyei nem akartak elfogyni, csak folytak és végiggördültek arcán.

4 megjegyzés:

  1. Vajon megcsókolja? Remélem, hogy lesz folytatása. :) De miért kellett balesetnek lennie? :(
    De ez a történet így szép. És a vége, olyan titokzatos. Hagyod, hogy az olvasó izgatottan várja a következményeket vagy mindenki fantáziájára rá lesz bízva?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. nyitott kérdések tömkelege :) természetesen lesz folytatása :D rá is bízhatom az olvasó fantáziájára, mindenkinek saját döntése :D persze, lehet, hogy van, aki másképp írná le... :D szóval ezek egyéni döntések :D

      Törlés
  2. Oh szegeny szerencsetlenek. Milyen rossz lehet mar nekik... Sajnalom oket, de tetszik az egesz tortenet. :) Viszont az orangyal tud valamit vagy csak direkt beszel igy? Xddd ahhhhhh...

    Kiri

    VálaszTörlés