Éppen
kint főzőcskéztem a konyhában, mikor hallottam, ahogy megnyikordul mögöttem az
ajtó. Riadtan kaptam oda a fejem, elmém legmélyén azt reméltem, hogy Sungmin
lesz az, de tévedtem. Donghae lépett be az ajtón, ám amikor rám nézett, széles
vigyor terült el az arcán.
-
Nem rám számítottál, igaz? Mást vártál, igaz? – tette fel kérdéseit, még mindig
vigyorogva.
-
Nem is értem, hogy miért mondod ezt! – vontam meg a vállam, majd
visszafordultam a tűzhely felé.
- A
szemeid mindent elárulnak, és azt is tudom, hogy kire vártál! – lépett
közelebb, és hangja egyre halkabbá vált. Mikor meghallottam az utolsó szavakat,
karomon felállt a szőr, és hirtelen megpördültem.
-
Mit mondtál? – fakadtam ki, bár ezzel nagyon is elárultam érzéseimet.
-
Tehát akkor igaz az, amit Eunhyuk mesélt, te szereted Sungmint!
-
Nincs igazad, Lee Donghae! És Eunhyuknak sincs! – kezdtem el verni a vállát, a
kezemben levő fakanállal. Persze ezt poénnak vette, és csak hangosan röhögött,
miközben próbált védekezni.
Még
mindig vertem a barátomat, ahol értem, mikor az emlegetett szamár megjelent az
ajtóban, és tágra nyílt szemekkel bámult ránk.
-
Yah, Kim Ryeowook! Te miért vered az én páromat? – sietett oda hozzánk Eunhyuk.
-
Mert megérdemli, és te is megérdemelnéd, amiért ostobaságokat hadoválsz itt
össze-vissza!
-
Miért, mit mondtam? – húzta fel szemöldökét.
-
Azt, hogy szerelmes vagyok Sungminba! – kiabáltam, mikor az említett megjelent
az ajtóban. Arcom egyből égni kezdett, mikor megpillantottam. Gyorsan
elfordultam, és abban reménykedtem, hogy nem hallotta meg.
Sungmin
szeme rám szegeződött, de továbbra is szótlanul állt az ajtóban.
Az
egész konyhára csend telepedett, nem bírtam tovább a nyomást, ledobtam a pultra
a fakanalat, és elviharzottam. Meglepett néztek utánam, de nem mozdultak meg.
-
Ajaj, ez nem jót jelent, csak így nem szokott elrohanni – szólalt meg Donghae,
majd fejét rázva, átkarolta Eunhyuk vállát.
Sungmin
továbbra se mondott semmit, sarkon fordult, és ő is elviharzott.
Felrohant
a szobájába, magára zárta az ajtót, és levetődött az ágyára. Agyát ellepték a
kérdések és a gondolatok sokasága. Azon agyalt, hogy vajon igazak-e Wookie szavai,
vagy hazugság az egész. Ki kellett derítenie valahogy, de egyelőre még nem
döntötte el, hogy hogyan.
Hátára
fordult, kezeit a magasba emelte, majd azokat nézve elmélkedett tovább. Senki
se ismerte az érzéseit, mindig megtartotta magának. Sose mutatta ki, hogy
érdekelné őt bárki is, legyen az csapattag, vagy akár egy idegen. Még legjobb
barátja, Kyuhyun se tudta, hogy kit szeret igazán.
Mikor
aztán egyszer megpróbálta elmondani neki, valahogy nem sikerült, képtelen volt
rá. Mindig arra hivatkozott, hogy mennie kell próbára, mivel ismét elvállalt
egy musical szerepet, ahol szintén főszerepet játszott. Nem tehetett róla, imádott
a színpadon állni, mint Super Junior tagja, és mint musical színész.
Többször
kipróbálta már magát sorozatokban is, de az valahogy nem állt közel a szívéhez.
Ott nem tudta megmutatni valós énjét. Persze énekesként mindenki a cuki énjét
látta, de valójában ő nem ilyen. Tudta jól, hogy ezt a szerepet neki szánták,
és ezért nagyon büszke magára, amiért ilyen kis idő alatt, ekkora népszerűségre
tett szert, mint színész.
Szeretett
cuki lenni, de nem mindig. Néha szeretett volna önmaga lenni, aki bátran sír,
ha olyan kedve támad, vagy éppen dühöngve rácsapni valakire az ajtót. Ezt csak
itthon tehette meg, a kamerák előtt és a színpadon, vagy a reality-kben, már
nem tehette meg. Neki mindig a cuki fiúnak szerepét kellet játszani, amiért
lányok tízezrei vannak oda.
Most
bátornak kellett lennie ahhoz, hogy bevallja érzéseit, legalább a legjobb
barátjának. De most, hogy az a bizonyos személy ilyen kijelentést tett - mikor
nem számított az ő jelenlétére -, kimondta azokat a szavakat, amelyek álmában
már többször megjelentek.
Mindig
abban reménykedett, hogy ezeket a mondatok, a való világban is meghallja
egyszer. És most így is lett. Wookie kimondta a várva várt, érzéssel teli
sorokat, még akkor is, ha nem is neki szánta. Reakcióját figyelve teljesen elbizonytalanodott,
de inkább afelé hajlott, hogy tényleg viszont szereti őt.
Még
elmélkedett egy jó darabig, mikor úgy döntött, hogy utánajár ezeknek. Nagy
nehezen feltápászkodott puha ágyáról, majd Wookie szobája felé iramodott.
Ahogy
a szobához ért, megpróbált bekopogtatni, de nem volt mersze hozzá. Pedig kezét
is ökölbe szorította már, fel is emelte, de azzal a mozdulattal vissza is
engedte teste mellé. Lehajtotta a fejét, majd megfordult, és hátát az ajtónak
támasztotta. Fejben szidni kezdte magát, amiért ekkora nyuszi, de még ezek után
se volt mersze bekopogtatni.
Éppen
indulni készült, már ki is egyenesedett, mikor nyikorogni kezdett mögötte az
ajtó.
Miután
kiviharzottam a konyhából, egyenesen a szobám felé vettem az irányt.
Gondolkodás nélkül rontottam be, mivel a hálótársam, Yesung, éppen a
katonaságban tölti mindennapjait. Hiányzott már, és rossz volt egyedül lennem,
de most jól esett a magány. Így nyugodtan átgondolhattam mindent.
Lenyugtathattam zúgó fejem, és információkkal teli agyam.
Abban
a pillanatban, amint kimondtam azt a mondatot, amiben tulajdonképpen elárulom magam,
a pokolra kívántam magam.
Én ostoba, legalább ne
kiabáltam volna. Most mit gondolhat rólam? Vajon, Sungmin viszont szeret?
Előfordulhat olyan, hogy mi egyszer egy párt alkotunk? – jelent meg hirtelen a
fejemben, bár tekintetét látva biztos voltam abban, hogy ebből nem lesz
szerelem.
Megráztam
a fejem, hangosan fújtam ki a levegőt, majd világosbarna hajamba túrtam. Egyik
térdemmel az ágy szélének támaszkodtam, éreztem, ahogy izmaim felmondják a
szolgálatot, és végül az óriási ágy közepén kötöttem ki.
Kezdetben
hason fetrengtem, majd egy határozott mozdulattal, a hátamra fordultam.
Legszívesebb vergődtem volna, mint egy lány, de aztán leküzdöttem ezt a
kényszerítő érzést. Egyre mélyebben vettem a levegőt, és ahogy lassan fújtam
ki, kezdtem lenyugodni. A hasamban jelenlevő gombóc is kezdett felszívódni.
Nem
akartam visszaemlékezni a mai napra, el akartam felejteni. De mindhiába akartam
én ezt, ha a tudatom nem így akarta. Váratlan pillanatokban, felelevenítette
lelki szemeim előtt Sungmin meglepődött arcát. A hideg is kirázott minden egyes
alkalommal, mikor rájöttem, hogy mekkora egy ostoba voltam. De ezen már nem
tudtam változtatni, ami történt, megtörtént, ez már a múlté.
Mostantól
csak a jelenre fogok koncentrálni, bár még azt nem tudom, hogy mi tévő legyek,
hiszen Sungmin itt él velünk egy lakásba. El
kell kerülnöm, valahogyan. Ugyan fejben ezt tökéletesen megterveztem, de
valahogy nem éreztem úgy, hogy ez sikerülni is fog.
Nem fogom figyelembe
venni, csak szimplán elmegyek mellette, mintha ott se lenne! - úgy döntöttem,
hogy azért ez egy próbát meg fog érni.
Még
mindig az ágyon heverésztem, mikor zajra lettem figyelmes. Mintha valaki neki
dőlt volna az ajtómhoz, vagy kopogtattak? Nem tudtam eldönteni.
Nehézkesen
ültem fel, majd másztam le az ágyról, és ugyanolyan lassúsággal léptem az
ajtóhoz. Ujjaimat a kilincsre csúsztattam, majd óvatosan lenyomtam. Az ajtó
hangos nyikorgással nyílt ki résnyire, majd kikukucskáltam rajta. Sungmin hátát
pillantottam meg, amint ökölbe szorított kezekkel lépdel el.
Egy
pillanatra megfeledkeztem tervemről, és minden áron utána akartam menni, vagy
legalább szólni neki. Aztán újra eszembe jutott az a pillanat, amikor elárultam
magam, és újra el akartam kerülni. Bár ahogy néztem utána, láttam lehajtott
fejét, és valami megmozdult bennem, ennek köszönhetően persze még jobban
kitártam az ajtót.
Amint
meghallotta az ajtóm visító hangját, teste megmerevedett, de nem mert
megfordulni.
-
Sungmin-ah, mondani szeretnél valamit? – kérdeztem tőle bizonytalanul. A fiú
erre megrázta fejét, majd gyorsan elszaladt.
Tátott
szájjal bámultam utána, és nem értettem ezt az egészet. Megvontam a vállamat,
majd visszacsuktam az ajtót. Végül ez előnyömre is vált, hiszen nem kellett a
szemeibe néznem.
Visszafeküdtem
az ágyra, és arra gondoltam, hogy most milyen jó lenne, ha itt lenne Yesung. Ő
volt az egyetlen, aki tudta, hogy mit érzek. Most nem volt itt, nem volt itt
mellettem, egy ilyen helyzetben. Ezt
egyedül kell megoldanom. Ahogy ezt kigondoltam, mély álomba zuhantam, és a
zöld sztyeppek közepén tengtem-lengtem.
Igazából
fogalmam sem volt, hogy mennyit is aludhattam, mert arra keltem, hogy valaki
eszeveszett módjára dörömböl az ajtómon. Amint kipattantak a szemeim,
odarohantam, és szélesre tártam ki az ajtót. Eunhyuk piros, duzzadt szemeivel
találtam szembe magam.
-
Mi történt? – kérdeztem tőle, szinte kiabálva.
-
Su… Sung… Sungminnak balesete volt, Wookie! – hüppögte.
Amint
ezt meghallottam, úgy éreztem, hogy az Isten elpártolt mellőlem, és nem szeret engem.
-
Tessék? Mikor? Hol? Mind már, Eunhyuk! – fogtam a vállait, és szinte már ráztam
a fiút. – Mindent tudni akarok, de tüstént! – ekkor már kiabáltam, és a
könnyeim is kicsordultak.
Eunhyuk
gyorsan elmagyarázta a lényeget, de nem vártam meg, hogy teljes egészében
végigmondja. Visszarohantam a szobába, gyorsan felkaptam magamra az első ruhát,
ami a kezembe akadt. Megtöröltem könnyes szemeimet, és már rohantam is a
kórházba.
Odaérkezve,
abszolút nem lassítottam a lépteimen, szinte futva kérdeztem meg az ügyeletes
nővértől, hogy melyik szobában van. Lélekszakadva futottam, de hogy miért
csináltam ezt? Tényleg nem tudom. Valami odabent azt súgta, hogy Sungminnak
szüksége van most rám.
Amint
rohantam, még a fél cipőmet is majdnem elhagytam. De nem érdekelt, csak őt
akartam látni, minden áron meg akartam tudni, hogy hogy van.
Mikor
a hetes szobához értem, lelassítottam lépteimen, még se illik csak úgy
berontani egy beteghez. Remegő kezekkel nyúltam a kilincs felé, miközben
könnyeimmel küszködtem. Még mielőtt beléptem volna azon az ajtón, vettem egy
mély levegőt, lassan fújtam ki, majd nyeltem egy nagyot, hogy a torkomban levő
gombóc és eltűnjön végre.
Benyitottam.
Szemem egyből a szőke hajú, sápadt bőrű fiúra tapadt, aki mozdulatlanul feküdt
az ágyon. Körülötte állt Heechul, Kangin, Donghae és Kyuhyun. Mindannyian rám
néztek. Elengedtem az ajtót, majd bizonytalanul lépkedtem az ágy felé, miközben
csendben sírni kezdtem.
Leguggoltam
mellé, majd egyik kezemmel megfogtam az övét. Nem is tudtam, mit mondhatnék
neki, egy szó nem jött ki az ajkaimon. Egyre jobban rám tört a sírás, már a
levegőt is nehézkesen vettem. Ezért jobbnak láttam, ha most elmegyek. Sungmin
se örülne, ha így látna.
-
Sajnálom, fiúk, de nem tudok itt maradni. El kell mennem – mondtam, azzal
megfordultam. Már az ajtónál tartottam, mikor Donghae utánam szólt:
-
Wookie! Tényleg szereted Sungmint?
Nem
válaszoltam, csak bólintottam egyet, és távoztam a kórteremből. A kórház előtt
leintettem egy taxit, majd beszálltam. A haza vezető úton csak bámultam ki a
fejemből, rettenetesen éreztem magam. Folyamatosan előttem volt, ahogy ott
fekszik magatehetetlenül. Megráztam a fejem, hogy eltűnjön ez a kegyetlen
látvány. Nem szabad most sírnod. Mit
fognak gondolni rólad az emberek? Légy erős, Ryeowook. Tarts ki, amíg haza nem
érsz!
Hazaérkezve,
egyenesen a szobámba irányítottam lépteimet, majd magamra zártam az ajtót.
Reszkető lábakkal ültem le az ágy mellé, és az egyik macimat szorongattam, mostanra
már teljesen magával ragadott a szomorúság és a félelem. Könnyeim vízeséséként
hullattok, megállíthatatlanul.
Végre
sikerült egy kissé megnyugodnom, erőt vettem magamon, és elővettem egy papírt,
meg egy tollat. Írni kezdtem. Tulajdonképpen ezt a levelet Yesungnak írtam,
most csak rá számíthattam, ő meg fogja érteni az érzéseimet. Miközben írtam,
egy-egy könnycsepp a lapon landolt, amit gyorsan letöröltem, nehogy foltot
hagyjon maga után. Miután végeztem vele, kettéhajtottam, és egy borítékba
helyeztem. Félretettem, majd elhatároztam, hogy később adom fel.
Lassan
beesteledett, így jobbnak láttam, ha nyugovóra térek. Nem ez volt életem
legjobb napja, és elkövetkezendőket nézve, nem is lesz egy jó darabig.
Másnap
reggel, mihelyst felébredtem, a kórházba siettem. Egy fél napot töltöttem
Sungmin mellett. Még beszéltem is hozzá, mikor éppen nem lófrált körülöttünk senki.
A többiek is meglátogatták többször meglátogatták, a nap folyamán.
-
Van valami változás, az állapotában? – kérdezte Eunhyuk, miközben odaállt
mellém.
-
Sajnos még én sem tudom. Az orvos nemsokára jönni fog.
Ahogy
ezt kimondtam, meg is jelent az ajtóban egy fiatal doktor, mellette két
asszisztenssel. Az arca nem volt valami bíztató.
-
Doktor Úr! Kérem, mondja el, hogy hogy van Sungmin.
-
Az állapota semmit sem javult, a tegnapihoz képest. De sajnos van egy rossz
hírem a számotokra. A jelenlegi állapota alapján, nem valószínű, hogy valaha is
fel fog kelni.
-
Tessék? Azt akarja mondani, hogy meg fog halni? – kezdtem rosszul érezni magam,
és a világ is forogni kezdett velem.
-
Hát egyelőre úgy néz ki, hogy igen. Elég súlyos sérülései vannak, de ez nem azt
jelenti, hogy nem épülhet fel, de ennek az esélye nagyon csekély.
Nem, az nem lehet! Sungmin nem halhat
meg! Igaz, hogy nem akartam látni, el akartam kerülni, de nem ilyen áron! Megint nem tudtam könnyeimen
uralkodni, és lábaim is erejüket vesztették. Ha Eunhyuk nincs ott mellettem,
biztos, hogy a földön kötök ki, zokogva, mint egy kisgyerek, akinek meghalt az
aranyhala.
Megint
beesteledett, és minden áron mellette akartam lenni. Nem hagyhattam magára,
most hogy tudtam, hogy lehet, hogy sose fog magához térni. Kértem egy ágyat az
övé mellé, majd lefeküdtem rá, és kezét fogva aludtam el.
Jaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaj ez eszméletlen cuki volt :D főleg mikor Wookie verte Donghae vállát a fakanállal *-*
VálaszTörlésViszont a végét megkönnyeztem :(
örülök, hogy tetszik :3
Törlésnem lövöm le az egészet, de én is elsírdogáltam (jelentem bőgtem) miközben írtam ><
Ez annyira megható és romantikus. Nem kellene ennyire félénknek lenniük. Nem érzik egymás szerelmét? :)
VálaszTörlésNagyon szép történet. :)
örülök, hogy tetszik :) majd meglátod... a szerelmüknek még fontos szerep jut a későbbiekben :)
Törlésohhhh ez miiiiiiii. Szegeny Sungmin. :(
VálaszTörlésAmugy nagyon tetszik az egesz ugyesen es odafigyelve irsz. *-*
Majd olvasom tovabb kivancsi vagyok mi fog itt tortenni.
Kiri
köszönöm szépen ^^
Törlés