1. rész

Éppen kint főzőcskéztem a konyhában, mikor hallottam, ahogy megnyikordul mögöttem az ajtó. Riadtan kaptam oda a fejem, elmém legmélyén azt reméltem, hogy Sungmin lesz az, de tévedtem. Donghae lépett be az ajtón, ám amikor rám nézett, széles vigyor terült el az arcán.

- Nem rám számítottál, igaz? Mást vártál, igaz? – tette fel kérdéseit, még mindig vigyorogva.

- Nem is értem, hogy miért mondod ezt! – vontam meg a vállam, majd visszafordultam a tűzhely felé.

- A szemeid mindent elárulnak, és azt is tudom, hogy kire vártál! – lépett közelebb, és hangja egyre halkabbá vált. Mikor meghallottam az utolsó szavakat, karomon felállt a szőr, és hirtelen megpördültem.

- Mit mondtál? – fakadtam ki, bár ezzel nagyon is elárultam érzéseimet.

- Tehát akkor igaz az, amit Eunhyuk mesélt, te szereted Sungmint!

- Nincs igazad, Lee Donghae! És Eunhyuknak sincs! – kezdtem el verni a vállát, a kezemben levő fakanállal. Persze ezt poénnak vette, és csak hangosan röhögött, miközben próbált védekezni.

Még mindig vertem a barátomat, ahol értem, mikor az emlegetett szamár megjelent az ajtóban, és tágra nyílt szemekkel bámult ránk.

- Yah, Kim Ryeowook! Te miért vered az én páromat? – sietett oda hozzánk Eunhyuk.

- Mert megérdemli, és te is megérdemelnéd, amiért ostobaságokat hadoválsz itt össze-vissza!

- Miért, mit mondtam? – húzta fel szemöldökét.

- Azt, hogy szerelmes vagyok Sungminba! – kiabáltam, mikor az említett megjelent az ajtóban. Arcom egyből égni kezdett, mikor megpillantottam. Gyorsan elfordultam, és abban reménykedtem, hogy nem hallotta meg.

Sungmin szeme rám szegeződött, de továbbra is szótlanul állt az ajtóban.

Az egész konyhára csend telepedett, nem bírtam tovább a nyomást, ledobtam a pultra a fakanalat, és elviharzottam. Meglepett néztek utánam, de nem mozdultak meg.

- Ajaj, ez nem jót jelent, csak így nem szokott elrohanni – szólalt meg Donghae, majd fejét rázva, átkarolta Eunhyuk vállát.

Sungmin továbbra se mondott semmit, sarkon fordult, és ő is elviharzott.

Felrohant a szobájába, magára zárta az ajtót, és levetődött az ágyára. Agyát ellepték a kérdések és a gondolatok sokasága. Azon agyalt, hogy vajon igazak-e Wookie szavai, vagy hazugság az egész. Ki kellett derítenie valahogy, de egyelőre még nem döntötte el, hogy hogyan.

Hátára fordult, kezeit a magasba emelte, majd azokat nézve elmélkedett tovább. Senki se ismerte az érzéseit, mindig megtartotta magának. Sose mutatta ki, hogy érdekelné őt bárki is, legyen az csapattag, vagy akár egy idegen. Még legjobb barátja, Kyuhyun se tudta, hogy kit szeret igazán.

Mikor aztán egyszer megpróbálta elmondani neki, valahogy nem sikerült, képtelen volt rá. Mindig arra hivatkozott, hogy mennie kell próbára, mivel ismét elvállalt egy musical szerepet, ahol szintén főszerepet játszott. Nem tehetett róla, imádott a színpadon állni, mint Super Junior tagja, és mint musical színész.

Többször kipróbálta már magát sorozatokban is, de az valahogy nem állt közel a szívéhez. Ott nem tudta megmutatni valós énjét. Persze énekesként mindenki a cuki énjét látta, de valójában ő nem ilyen. Tudta jól, hogy ezt a szerepet neki szánták, és ezért nagyon büszke magára, amiért ilyen kis idő alatt, ekkora népszerűségre tett szert, mint színész.

Szeretett cuki lenni, de nem mindig. Néha szeretett volna önmaga lenni, aki bátran sír, ha olyan kedve támad, vagy éppen dühöngve rácsapni valakire az ajtót. Ezt csak itthon tehette meg, a kamerák előtt és a színpadon, vagy a reality-kben, már nem tehette meg. Neki mindig a cuki fiúnak szerepét kellet játszani, amiért lányok tízezrei vannak oda.

Most bátornak kellett lennie ahhoz, hogy bevallja érzéseit, legalább a legjobb barátjának. De most, hogy az a bizonyos személy ilyen kijelentést tett - mikor nem számított az ő jelenlétére -, kimondta azokat a szavakat, amelyek álmában már többször megjelentek.

Mindig abban reménykedett, hogy ezeket a mondatok, a való világban is meghallja egyszer. És most így is lett. Wookie kimondta a várva várt, érzéssel teli sorokat, még akkor is, ha nem is neki szánta. Reakcióját figyelve teljesen elbizonytalanodott, de inkább afelé hajlott, hogy tényleg viszont szereti őt.

Még elmélkedett egy jó darabig, mikor úgy döntött, hogy utánajár ezeknek. Nagy nehezen feltápászkodott puha ágyáról, majd Wookie szobája felé iramodott.

Ahogy a szobához ért, megpróbált bekopogtatni, de nem volt mersze hozzá. Pedig kezét is ökölbe szorította már, fel is emelte, de azzal a mozdulattal vissza is engedte teste mellé. Lehajtotta a fejét, majd megfordult, és hátát az ajtónak támasztotta. Fejben szidni kezdte magát, amiért ekkora nyuszi, de még ezek után se volt mersze bekopogtatni.

Éppen indulni készült, már ki is egyenesedett, mikor nyikorogni kezdett mögötte az ajtó.

Miután kiviharzottam a konyhából, egyenesen a szobám felé vettem az irányt. Gondolkodás nélkül rontottam be, mivel a hálótársam, Yesung, éppen a katonaságban tölti mindennapjait. Hiányzott már, és rossz volt egyedül lennem, de most jól esett a magány. Így nyugodtan átgondolhattam mindent. Lenyugtathattam zúgó fejem, és információkkal teli agyam.

Abban a pillanatban, amint kimondtam azt a mondatot, amiben tulajdonképpen elárulom magam, a pokolra kívántam magam.

Én ostoba, legalább ne kiabáltam volna. Most mit gondolhat rólam? Vajon, Sungmin viszont szeret? Előfordulhat olyan, hogy mi egyszer egy párt alkotunk? – jelent meg hirtelen a fejemben, bár tekintetét látva biztos voltam abban, hogy ebből nem lesz szerelem.

Megráztam a fejem, hangosan fújtam ki a levegőt, majd világosbarna hajamba túrtam. Egyik térdemmel az ágy szélének támaszkodtam, éreztem, ahogy izmaim felmondják a szolgálatot, és végül az óriási ágy közepén kötöttem ki.

Kezdetben hason fetrengtem, majd egy határozott mozdulattal, a hátamra fordultam. Legszívesebb vergődtem volna, mint egy lány, de aztán leküzdöttem ezt a kényszerítő érzést. Egyre mélyebben vettem a levegőt, és ahogy lassan fújtam ki, kezdtem lenyugodni. A hasamban jelenlevő gombóc is kezdett felszívódni.

Nem akartam visszaemlékezni a mai napra, el akartam felejteni. De mindhiába akartam én ezt, ha a tudatom nem így akarta. Váratlan pillanatokban, felelevenítette lelki szemeim előtt Sungmin meglepődött arcát. A hideg is kirázott minden egyes alkalommal, mikor rájöttem, hogy mekkora egy ostoba voltam. De ezen már nem tudtam változtatni, ami történt, megtörtént, ez már a múlté.

Mostantól csak a jelenre fogok koncentrálni, bár még azt nem tudom, hogy mi tévő legyek, hiszen Sungmin itt él velünk egy lakásba. El kell kerülnöm, valahogyan. Ugyan fejben ezt tökéletesen megterveztem, de valahogy nem éreztem úgy, hogy ez sikerülni is fog.

Nem fogom figyelembe venni, csak szimplán elmegyek mellette, mintha ott se lenne! - úgy döntöttem, hogy azért ez egy próbát meg fog érni.

Még mindig az ágyon heverésztem, mikor zajra lettem figyelmes. Mintha valaki neki dőlt volna az ajtómhoz, vagy kopogtattak? Nem tudtam eldönteni.

Nehézkesen ültem fel, majd másztam le az ágyról, és ugyanolyan lassúsággal léptem az ajtóhoz. Ujjaimat a kilincsre csúsztattam, majd óvatosan lenyomtam. Az ajtó hangos nyikorgással nyílt ki résnyire, majd kikukucskáltam rajta. Sungmin hátát pillantottam meg, amint ökölbe szorított kezekkel lépdel el.

Egy pillanatra megfeledkeztem tervemről, és minden áron utána akartam menni, vagy legalább szólni neki. Aztán újra eszembe jutott az a pillanat, amikor elárultam magam, és újra el akartam kerülni. Bár ahogy néztem utána, láttam lehajtott fejét, és valami megmozdult bennem, ennek köszönhetően persze még jobban kitártam az ajtót.

Amint meghallotta az ajtóm visító hangját, teste megmerevedett, de nem mert megfordulni.

- Sungmin-ah, mondani szeretnél valamit? – kérdeztem tőle bizonytalanul. A fiú erre megrázta fejét, majd gyorsan elszaladt.

Tátott szájjal bámultam utána, és nem értettem ezt az egészet. Megvontam a vállamat, majd visszacsuktam az ajtót. Végül ez előnyömre is vált, hiszen nem kellett a szemeibe néznem.

Visszafeküdtem az ágyra, és arra gondoltam, hogy most milyen jó lenne, ha itt lenne Yesung. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy mit érzek. Most nem volt itt, nem volt itt mellettem, egy ilyen helyzetben. Ezt egyedül kell megoldanom. Ahogy ezt kigondoltam, mély álomba zuhantam, és a zöld sztyeppek közepén tengtem-lengtem.

Igazából fogalmam sem volt, hogy mennyit is aludhattam, mert arra keltem, hogy valaki eszeveszett módjára dörömböl az ajtómon. Amint kipattantak a szemeim, odarohantam, és szélesre tártam ki az ajtót. Eunhyuk piros, duzzadt szemeivel találtam szembe magam.

- Mi történt? – kérdeztem tőle, szinte kiabálva.

- Su… Sung… Sungminnak balesete volt, Wookie! – hüppögte.

Amint ezt meghallottam, úgy éreztem, hogy az Isten elpártolt mellőlem, és nem szeret engem.

- Tessék? Mikor? Hol? Mind már, Eunhyuk! – fogtam a vállait, és szinte már ráztam a fiút. – Mindent tudni akarok, de tüstént! – ekkor már kiabáltam, és a könnyeim is kicsordultak.

Eunhyuk gyorsan elmagyarázta a lényeget, de nem vártam meg, hogy teljes egészében végigmondja. Visszarohantam a szobába, gyorsan felkaptam magamra az első ruhát, ami a kezembe akadt. Megtöröltem könnyes szemeimet, és már rohantam is a kórházba.

Odaérkezve, abszolút nem lassítottam a lépteimen, szinte futva kérdeztem meg az ügyeletes nővértől, hogy melyik szobában van. Lélekszakadva futottam, de hogy miért csináltam ezt? Tényleg nem tudom. Valami odabent azt súgta, hogy Sungminnak szüksége van most rám.

Amint rohantam, még a fél cipőmet is majdnem elhagytam. De nem érdekelt, csak őt akartam látni, minden áron meg akartam tudni, hogy hogy van.

Mikor a hetes szobához értem, lelassítottam lépteimen, még se illik csak úgy berontani egy beteghez. Remegő kezekkel nyúltam a kilincs felé, miközben könnyeimmel küszködtem. Még mielőtt beléptem volna azon az ajtón, vettem egy mély levegőt, lassan fújtam ki, majd nyeltem egy nagyot, hogy a torkomban levő gombóc és eltűnjön végre.

Benyitottam. Szemem egyből a szőke hajú, sápadt bőrű fiúra tapadt, aki mozdulatlanul feküdt az ágyon. Körülötte állt Heechul, Kangin, Donghae és Kyuhyun. Mindannyian rám néztek. Elengedtem az ajtót, majd bizonytalanul lépkedtem az ágy felé, miközben csendben sírni kezdtem.

Leguggoltam mellé, majd egyik kezemmel megfogtam az övét. Nem is tudtam, mit mondhatnék neki, egy szó nem jött ki az ajkaimon. Egyre jobban rám tört a sírás, már a levegőt is nehézkesen vettem. Ezért jobbnak láttam, ha most elmegyek. Sungmin se örülne, ha így látna.

- Sajnálom, fiúk, de nem tudok itt maradni. El kell mennem – mondtam, azzal megfordultam. Már az ajtónál tartottam, mikor Donghae utánam szólt:

- Wookie! Tényleg szereted Sungmint?

Nem válaszoltam, csak bólintottam egyet, és távoztam a kórteremből. A kórház előtt leintettem egy taxit, majd beszálltam. A haza vezető úton csak bámultam ki a fejemből, rettenetesen éreztem magam. Folyamatosan előttem volt, ahogy ott fekszik magatehetetlenül. Megráztam a fejem, hogy eltűnjön ez a kegyetlen látvány. Nem szabad most sírnod. Mit fognak gondolni rólad az emberek? Légy erős, Ryeowook. Tarts ki, amíg haza nem érsz!

Hazaérkezve, egyenesen a szobámba irányítottam lépteimet, majd magamra zártam az ajtót. Reszkető lábakkal ültem le az ágy mellé, és az egyik macimat szorongattam, mostanra már teljesen magával ragadott a szomorúság és a félelem. Könnyeim vízeséséként hullattok, megállíthatatlanul.

Végre sikerült egy kissé megnyugodnom, erőt vettem magamon, és elővettem egy papírt, meg egy tollat. Írni kezdtem. Tulajdonképpen ezt a levelet Yesungnak írtam, most csak rá számíthattam, ő meg fogja érteni az érzéseimet. Miközben írtam, egy-egy könnycsepp a lapon landolt, amit gyorsan letöröltem, nehogy foltot hagyjon maga után. Miután végeztem vele, kettéhajtottam, és egy borítékba helyeztem. Félretettem, majd elhatároztam, hogy később adom fel.

Lassan beesteledett, így jobbnak láttam, ha nyugovóra térek. Nem ez volt életem legjobb napja, és elkövetkezendőket nézve, nem is lesz egy jó darabig.

Másnap reggel, mihelyst felébredtem, a kórházba siettem. Egy fél napot töltöttem Sungmin mellett. Még beszéltem is hozzá, mikor éppen nem lófrált körülöttünk senki. A többiek is meglátogatták többször meglátogatták, a nap folyamán.

- Van valami változás, az állapotában? – kérdezte Eunhyuk, miközben odaállt mellém.

- Sajnos még én sem tudom. Az orvos nemsokára jönni fog.

Ahogy ezt kimondtam, meg is jelent az ajtóban egy fiatal doktor, mellette két asszisztenssel. Az arca nem volt valami bíztató.

- Doktor Úr! Kérem, mondja el, hogy hogy van Sungmin.

- Az állapota semmit sem javult, a tegnapihoz képest. De sajnos van egy rossz hírem a számotokra. A jelenlegi állapota alapján, nem valószínű, hogy valaha is fel fog kelni.

- Tessék? Azt akarja mondani, hogy meg fog halni? – kezdtem rosszul érezni magam, és a világ is forogni kezdett velem.

- Hát egyelőre úgy néz ki, hogy igen. Elég súlyos sérülései vannak, de ez nem azt jelenti, hogy nem épülhet fel, de ennek az esélye nagyon csekély.

Nem, az nem lehet! Sungmin nem halhat meg! Igaz, hogy nem akartam látni, el akartam kerülni, de nem ilyen áron! Megint nem tudtam könnyeimen uralkodni, és lábaim is erejüket vesztették. Ha Eunhyuk nincs ott mellettem, biztos, hogy a földön kötök ki, zokogva, mint egy kisgyerek, akinek meghalt az aranyhala.

Megint beesteledett, és minden áron mellette akartam lenni. Nem hagyhattam magára, most hogy tudtam, hogy lehet, hogy sose fog magához térni. Kértem egy ágyat az övé mellé, majd lefeküdtem rá, és kezét fogva aludtam el.